Az Olvasó jó eséllyel még nem hallott az Országút című folyóiratról.
Az Országút az Ország útját tekinti szellemi elődjének, mely lap 1937 és 1943 között jelent meg. Az Országút a nemzeti középhez sorolja magát, parasztpárti és kisgazda előtörténettel, Illyés Gyula, Németh László, Cs.Szabó László, Hamvas Béla, Bibó István utódaiként határozzák meg magukat. A lap megálmodói között van Ilyés Gyula veje (és Kodolányi János fia) Kodolányi Gyula és Nagy Imre ötvenhatos parasztpárti államminiszterének Farkas Ferencnek a fia Farkas Ádám szobrász.
A lapra sokan úgy gondoltak, hogy azt az Orbán-rezsim az Élet és Irodalom ellensúlyozására hozta létre és finanszírozta meg rendesen, amiben nyilván van némi igazság, de az Országút inkább társutas, mint pártállami. Sokkal kritikusabb cikkek jelennek meg az Országútban, mint a KESMA propagandalapjaiban. Nem Élet és Irodalom, de nem is Mandiner.
Két cikkre szeretném felhívni a vincentkommentelők figyelmét. Az elsőt a lap főszerkesztője Falusi Márton írta, a másodikat Hörcher Ferenc, aki a FIDESZ-től nem távol, de azért talán nem is annyira idegesítően közel álló (számomra) ismeretlen létszámú, mérsékelt kormánypárti konzervatív értelmiség vezéralakjává vált. Nem állítom, hogy nincsenek problémáim Hörcherrel, de ezt most felejtsük el egy pillanatra. Én is elfelejtem.
Tézisem szerint a rezsim, mind Falusi, mind Hörcher számára egyre nehezebben vállalható, és maguk számára is keresik az indokot arra, hogy ezen kétségek ellenére mégiscsak támogatják (nem tudom, hogy mennyire támogatják, el tudom képzelni, hogy Hörchernek véletlenül pont a választások napjára újul ki a hátfájása). Ők úgy gondolják, hogy a nemzeti (ennek az ő kontextusukban van értelme, én legalábbis úgy tudom dekódolni, hogy közben nem kapok agyfrászt) és polgári gondolatnak még mindig több köze van a jelenlegi hatalomhoz, mint annak ellenzékéhez. Ugyanakkor, a rendszerrel már nyílt konfliktusba keveredő Jeszenszky Gézát is maguk közé sorolják.
Én nem vagyok polgári származék, inkább nagyon kispolgári, vidéki zsidó, annak ellenére, hogy most élek először életemben igazán vidéken (háromszáz méterre legelnek a házunktól a juhok, marhák és, komoly, alpakkák, azt hiszem alpakkák és nem lámák). Nyilván utálom az igazi orbánista kamukonzervatívokat, mint a szart, hogy kevésbé polgárian fejezzem ki magam, valamikor elég kritikus dolgokat írtam Pálinkásról, Jeszenszkyről, Mellárról, Stumpf Andrásról és a vele csak névrokonságban lévő Stumpf Istvánról, de most valahogy nem érzem magam lényegesen távolabbnak tőlük, mint a klasszikus pesti liberális értelmiségtől, amely klasszikus pesti liberális értelmiséggel szemben, különös módon, éppen vidéki gyökerű zsidóságom miatt, vannak bizonyos (talán nem is mindig jogos) fenntartásaim. Ez itt van belül, ez nem arról szól, hogy kinek van igaza, valahogy erre felé tendál a lelkem, és a lelkem tendálását nem tudom befolyásolni.
Szerintem érdemes az Országutat olvasni, érdemes elgondolkozni ezen a két cikken és érdemes legalábbis némi empátiával közelíteni a szerzőkhöz, függetlenül attól, hogy vélelmezhetően a FIDESZ-re szavaznak (súlyos coming-out, nem tudom en bloc megvetni a FIDESZ szavazóit, próbáltam, nem megy, Orbánékat és a kutyáikat igen, biztos, hogy a szavazóik egy részét is, de az egészet... az nem fog menni, tudom erre fognak páran ráugrani, mint éhtyúk az izére)
Amikor Mandinert olvasok, hülyeséget csinálok. Ezt én nagyon jól tudom. Országutat olvasni, nem hülyeség.
P.S. A nemzeti gondolat arisztokráciája kifejezés Falusi cikkéből származik, de erre reflektál Hörcher is. Lehet, hogy erre vissza fogok térni a közeljövőben.
