"A Nürnbergben és másutt kivégzettek többsége az akkor érvényes törvények alapján cselekedett, így – jogilag – nem követtek el bűncselekményt. " (aristo)
Ez jelent meg ma Prostisrácoknál. Unalmas náci szöveg az egész, amire a magyar jobboldal rejszolni szokott.
Azt mondják ezek, hogy a dédanyám, a dédapám, apám nagybátyáinak, nagynénjeinek és unokatestvéreinek, és különösen egy hatéves gyereknek, akitől a nevemet a kaptam, a meggyilkolása törvényes volt.
Múltkor a Megadja nevű rezsimszolga röhögcsélt a dédanyám kirablásán, gettósításán, bevagonírozásán és meggyilkolásán, hogy ahhoz nekik semmi közük sem volt.
Nyilván van valami fix összegű vérdíj a Záli dédmamámért, harmincezer forint plusz áfa, azért mégsem egy Soros, csak egy kicsi zsidó öregasszony. Ez egy ilyen édes ország.
Emlékszem arra a képre, a Rudas László utcában, a nagyanyám kis asztalkáján, a hallban, a kisfiú, a Gáborka képére, aki meghalt a gázban. És ezt akkor tudtam, amikor annyi idős voltam, mint ő. És azt is hallottam, hogy miről beszél a nagyanyám a barátnőivel, mindig ugyanarról, hogy ez a néni, meg az a bácsi meghalt gázban. Ez egy hatéves gyerek számára nem annyira egyszerű, már a meghalás sem, de a gáz... Meg ott volt az a kis szívalakú tégladarab, amit az apám faragott nyolcévesen a lágerban a nagyanyám születésnapjára, a szekreterben. Ez a láger, ez volt a másik. Gáz és láger. És persze hall és szekreter, azóta sem hallottam mástól, ahogy a jankipert meg a rasasónét sem.
Ez jut eszembe, a kávé alján a cukor, amikor jöttek a nénik a gázról beszélgetni, azt szerettem. Az maradt meg, a kávés cukor íze. Nagymamám hazajött, apámmal, a házukat egy kicsit kirabolták, de spongyát rá. A halálra nem emlékezhetek, a fuldoklásra, arra az utolsó borzalmas percre, a meztelen testekre, az égő hús szagára, a füstre, ami persze mind törvényes volt, hát arra nem, csak a kisfiú fényképére a hallban, meg a kávés cukor ízére, az megmarad, amíg élek.