A hatvanas években Morecambe volt Észak-Anglia Riviérája. A yorkshire-i bányászok, a bradfordi munkások idejártak nyaralni, a pályaudvartól pár méterre volt a tengerpart. Aztán bezártak a bányák, a malmok, a kohók, a munkásosztály maradéka a Kazinczy utcában vagy Mallorcán issza meg a három-kilenc-tizenhét sörét, a pályaudvart bezárták. A tenger hűvös, de gyönyörű, apály idején a víz szinte teljesen eltűnik az Öbölből, a promenád végén a heyshami dombon nyolcadik századi templomrom. A domb másik oldalán, a két csinos atomerőmű árnyékában a kikötő, ahonnan a Ben-my-Cree hajó indul a Man-szigetre. Morecambe egy élhető város is lehetne, akárcsak szemben Barrow-in-Furness, vagy lejjebb Blackpool, de ide vagy harminc éve nem jön pénz, Fleetwoodnak még hídja sincs, a buszmegállóból egy kis komppal lehet átmenni a villamoshoz.
Az észak-angolok, legalábbis a középosztálytól lefelé, annyit éreztek az Unióból, hogy megjelentek a lengyel és román munkások, akik sokkal képzettebbek, és mondjuk ki, strapabíróbbak, mint a helyi erők. Az észak-angol munkásosztály maradéka minimális képzettséggel távozik az oktatásból, és a legrosszabb állásokban helyezkedhet el, nincs munkaerőhiány, senkit sem zavar, hogy a cumbriai alsó-osztály gyerekei nem tudnak elolvasni bonyolultabb szöveget. Észak-Anglia azért szavazott a Brexitre, mert elege volt a faluvégi státuszból, a megszorításokból, a sajnálkozó pillantásokból, a Cityből, az Elitből (mely Elitről fogalma sincs persze, és elég nehéz elképzelni egy Elitet úgy, hogy a közepén ne Boris Johnson ülne fiatal barátnőjével egy Gin and Tonic mellett.)
Fent nevezett Boris Johnson pár hete ígérte meg a Parlamentben, hogy Morecambe megkapja történelme legnagyobb fejlesztési programját, az Eden Projectet, a Városliget on Steroids-t. A morecambe-i emberek elkezdtek reménykedni, abban, hogy újra lesz egy városuk, amelyre büszkék lehetnek, hogy nyaranta tele lesz a promenád turistákkal, újranyílnak a tengerparti szállodák.
Az Egyesült Királyság az európai felsőoktatás és tudomány élén áll, a City a kontinens pénzügyi központja, ez egy csodálatos, erős ország, amelyik tele van elfeledett városokkal, ahol a Főutcán már csak a McDonalds, az olcsó ruhabolt és a zálogház van nyitva, ahol a vonat jó esetben késik, rosszabb esetben el sem indul, túlsúlyos emberek ülnek a kocsmában, terhes tizennyolc éves lányok szállnak fel a buszra, a munkanélküli pasijukkal és az első gyerekkel (félreértés ne essék, annyira fehérek, hogy még Bayer Zsolt is sírva fakadna). Ez az ország csak a Nagy Brit Sütiverseny idején One Nation.
Nem rosszak ezek az emberek, itt bizony a Dev Patel a David Copperfield, névrokona Priti Patel pedig a (bevándorlásellenes, well, kicsit bevándorlásellenes) belügyminiszter. Itt lehetsz nemkeresztény, nemfehér, nemheteroszexuális, lehetsz ellenzéki, lehetsz kormánypárti, de még "belga" is. Szeretheted az ale-t, a lágert, a vindaloo-t (TGM-nek valahogy beakadt a vindaloo) vagy a haggis-t. A maga módján ez egy kedélyes, toleráns ország, egészen jó humorérzékkel.
Nem hiszem, hogy az Egyesült Királyság szétesik és a carlisle-i vasútállomáson majd elő kell készíteni az útlevelet. Azt sem hiszem, hogy bezuhan a gazdaság, hogy Oxbridge marginalizálódik, hogy az ország bezárkózik (Boris Johnson időnként bevándorláspártinak szokta nevezni magát, ő ezt itt megengedheti magának). A kérdés az, hogy mi lesz az Északkal, mi lesz a Midland elfelejtett városaival, mi lesz az ország kollektív Cheap Side-jával, mi lesz Morecambe-bal, lesz-e még Lido Grange- over-Sands-ben, mi lesz azokkal az emberekkel, akikhez szinte semmi közöm, csak néha találkozik a tekintetünk a buszon.
