A liberális filozófus igen határozottan kritizálja az általa hiperliberalizmusnak nevezett progresszivizmust, és a "humanista" megközelítést, a tudomány és a haladás kultuszát, maró gúnnyal ír a brit egyetemeken uralkodó baloldali radikalizmusról, ezért sokan már nem is tartják igazi liberálisnak. A liberális filozófus ennek ellenére a legjelentősebbek közé tartozik a szigeten, számos könyvét lefordították magyarra, így például a Liberalizmus című kötetét. A liberális filozófust John Graynek hívják és valószínűleg sohasem hallott Gyöngyöspatáról.
Gray pár napja írt egy cikket a New Statesmanbe "Why the Left keeps losing" címmel. Az alábbiak ebből az írásból származnak és nem Sir Roger Scruton "The Thinkers of the Left"-jéből vagy Patrick Deneen "Why Liberalism failed"-jéből.
"Legyen bár liberális vagy corbynista, a progresszivista kultusz lényege a hit abban, hogy azokat az értékeket, amelyek mostanáig az emberi civilizációt, különösen a nyugati civilizációt, jellemezték, szemétdombra kell hajítani. Egy újfajta társadalomra van szükség, amelyet majd a progresszívek terveznek meg. A mű-marxizmustól a hiperliberalizmusig mindenük meg van ahhoz, hogy egy új világképet alkossanak."
John Gray autoriter rezsimnek tartja Orbán államát, de a populizmus keményvonalas liberális kritikusairól (lásd Hillary Clinton mondatát a "kosárnyi siralmas emberről" akik később hatalomra segítették Trumpot) is megvan a véleménye.
Gray szerint, a brit munkásosztály (akiket David Goodhart úgy írt le, hogy életüket tipikusan a születési helyük pár tíz kilométeres környezetében élik le, és akikben még mindig tetten érhető a pre-68-as brit világkép, ezeket hívta "somewheres"-nek) valójában két dolgot várt el (és nem kapott meg) az elittől, biztonságot és tiszteletet. Ezt használta ki a neoliberális thatcherista lózungokkal csak igen mérsékelten operáló, az északi melósvárosok népe fülébe duruzsoló Boris Johnson.
Gray szerint a "somewheres" nem akarják visszafordítani az idő kerekét, nem akarják a régi világ visszatértét, de szeretnének valamilyen egészséges kompromisszumot a liberális technokrata elittel (tegyük hozzá, ha egyetlen egy emberrel akarnám reprezentálni a liberális technokrata elitet, az Boris Johnson habonyárpádja, Dominic Cummings lenne) a vállalható értékekről.
A magyar nép és általában a magyar "somewheres" osztály sokkal rosszabb helyzetben van, mint a brit. A liberális demokrácia a lehető legkevésbé organikus módon került Magyarországra. A magyar néppel közölték, hogy amit eddig tanultak a helyesről és a jóról az kuka, amit a nagyszüleiktől hallottak a helyesről és a jóról az is kuka, jogállam van és demokrácia, itt tessék aláírni, sajnos a kedves választópolgár munkahelye megszűnik, de helyette lesz nagyszerű piacgazdaság, egyenlő pályák egyenlő esélyek alapon, vagy talán mégse.
Ami az Egyesült Királyságban majdnem egy évszázad alatt alakult ki, azt gyakorlatilag egyetlen délelőtt, szépen, elvágólag beírták egy alkotmányba, lehetett kimenni az utcára ünnepelni, és az lett a kiváló gondolkodó, aki éppen másfél héttel hamarabb olvasta Bourdieu-t, mint az elmaradottabbja, és amúgy az illető kiváló gondolkodó a következő pillanatban már tanította is Bourdieu-t, az, hogy előtte tudszocot tanított vagy szamizdat-terjesztésért volt feketeseggű, valójában nem oszt, nem szoroz. Jó, kicsit oszt is, szoroz is, de azért nem olyan nagyon.
Az egyszeri magyar nemértelmiségi vidéki ember biztonságra vágyik, és a bizonytalanságot nagyon gyakran a roma polgártársai jelentik számára. Az általa lenézően Kolompár Dzsennifernek csúfolt lányt, akit esetleg valóban Kolompár Dzsennifernek hívnak, és bejutott a gimnáziumba, esetleg a főiskolára, valóban keményen dolgozó, de gyakorlatilag írástudatlan szülőkkel, nem tudja annyira értékelni, mint amennyire ez elvárható lenne. És ezt John Gray is szomorúan konstatálná. Azt azonban megjegyezné, hogy sajnos sokkal de sokkal több a rossz történet, mint a jó, és ezek a rossz történetek félelemmé kristályosodnak. Igen, a magyar félelmekben van valamennyi rasszizmus is, nagyjából annyi, ami a Scruton-féle Salisbury Review-van volt a jamaicai bevándorlókkal szemben a nyolcvanas évek elején. Talán több is van, de nincs annyi, mint a húszas évek Amerikájában, amikor Tulsa városában több tucat feketét gyilkoltak le egy pogromban.
Igen, a magyar nemértelmiségi vidéki embernek nincs jogállamiság-fétise, hogy egészen finom legyek. Ő pont leszarja azt, amit mi meg pont nem szarunk le, de édeseim, mi is sok mindent leszarunk, amit ők nagyon nem szarnak le. Kinek a szara a jó szar, a megfelelő, európai szar, az egy érdekes filozófiai kérdés.
Ez az egész történet ráadásul magába a pokolba van beágyazva történelmice, mert a magyar faji problémák nem azt jelentették, hogy egy pakisztáninak nem adtak ki egy szobát Southamptonban, hanem, hogy a dédmamámat gázkamrába küldték. Nem dolgoztunk fel semmit, pont a krumplileves lett a krumplileves és még sok minden más, és most ott állunk ezzel a köpcös maffiózóval, aki a Kolompár Dzsennifert is leszarja, meg a magyar nemértelmiségi vidékit is, hogy a mi kulturális, tudományos nyammerolásunkat, amit mindközönségesen magyar szellemnek is nevezhetnők, mennyire szarja le, arra nincs igazán szó a nyugat-kipcsákban.
Nem olyan egyszerű ez, mint egy Facebook komment harmincegy lájkkal.
P.S. Félreértés ne essék, ezt nem én írtam, hanem a John Gray írta volna, én természetesen csak nézek hülyén ki a fejemből.
