Megjegyzés: A poszt kissé kontroverzív lesz.
Egy Szentesi-Zöldi nevű fasiszta idiótát uszítottak éppen Pintér Bélára. A 888.hu, a prostisrácok, az egész orbánista szenny, mind intellektuálisan, mind morálisan az 1944-es évjáratot idézi, DJ. Jeszytől Huthpufiig, Bayertől GFG-ig, ezt eddig is tudtuk, ez volt a kattintásvadász rész, nem fogom most majomparádékkal tölteni az időm. Bocs.
A poszt a liberális kultúrfölényről szól. A nemlétező liberális kultúrfölényről. Az elején megmondtam, hogy ez nem lesz egyszerű.
Rendesen túlsztárolják(juk) Pintért, ami nem azt jelenti, hogy ő nem egy hatalmas művész, csak azt, hogy olyasmire használják, amire senkit sem szabad használni, a Peter Brookot sem lehetett volna, a Giorgio Strehlert sem, senkit sem.
Nem Pintér Bélával kezdődött, hanem talán Kis Jánossal. Kis János volt a jelképe annak a rendszerváltás környékén, hogy a liberálisok mérföldekkel a nemannyiraliberálisok fölött lebegnek, mert Kis János a Nyugatról is látszó filozófus. Én nem vagyok biztos benne, hogy Kis János, akinek meglehetősen lokális a munkássága, valóban látszik Nyugatról, de ha ő a Rawls vagy a Dworkin lett volna, sem lehetett volna ilyesmire használni a személyét. Emlékezzünk a liberális sztárközgazdászainkra (akik, az egy Kornai Jánoson kívül nem nagyon látszottak Nyugatról), a liberális sztárszociológusainkra, a liberális sztársztárjainkra, akikre rá lehetett mutatni, hogy, hát ja, ők mondják a Nagytutit, ők adják az irányt, az elvi síkot. Azért nem említem itt TGM-et, mert ő azért a bizonyos Mucsáért kb. ezerszer kért bocsánatot, csak erre nagyon sokan pro und kontra nem figyeltek oda.
A liberális kultúrfölény tézisét nem illik olyan hangosan képviselni, mint balfaszjóskáék a Jókai Anna-szerű nénik felmagasztalását, de azért épült itt pár érdekes házioltár.
Ha lúd legyen mondénen molett, amikor Orbán 2010-ben visszatért a trónra, az irányadó liberális mantra az volt, hogy "ezeknek" nincsenek embereik a feladatra, "ezek" nem látják át a szitut. Elég jól átlátták, és igenis voltak, sőt még mindig vannak (de mintha kevesebben) embereik mindenféle feladatra. És bizony a pre-Orbán aranykorban is voltak bizonyos problémák, problémácskák, amelyek időnként a nózin való megcsúszásban kulmináltak.
Semmi a világon nem igazolta a liberális kultúrfölényt, semmi a világon. Abból, hogy Orbán ekkora mocskos nagy gazember, semmi sem következik az ellenfelei minőségére nézvést.
A világra sokféle módon lehet ránézni, tisztességesen és okosan, hagyományaink, neveltetéseink, személyiségeink és vérmérsékleteink bizony különböznek. Orbánt le kell győzni, de nem az egy igaz liberalizmus, hanem a tisztesség nevében, és ha úgy adódik, hogy egy kissé fafejű, de talpig becsületes enyhén kultúrkonzervatív erő fogja legyőzni, akkor én őket el fogom fogadni.
