Tizenötödik éve járok a Katonába. Meg az Örkénybe, meg a Radnótiba, még a Nemzetibe is, oda már ritkábban, de azért még mindig többször, mint egy átlagos fideszes közíró vagy helyettes-államtitkár. Valahogy főleg a Katonába járunk, szerintem már ismernek bennünket, mi vagyunk azok, akik háromnegyed hétkor megjelenünk, és akkor derül ki, hogy a Kamrában van az előadás. A Kamra mellett van egy kis hely, nézi az ember ahogy a Tasnádi Bence vagy a Nagy Ervin bejön meginni egy kávét, ahogy Ónodi Eszter nagyon komoly arccal megy le a lépcsőn a színházba. Akkor érkezem meg Pestre, amikor beülök a színházba és elkezdődik az előadás.
Ezt akarják most elvenni tőlem. Mondjuk már kurvára megszoktam, én ugyanis a CEU-ban is tanítottam, egy akadémiai intézetben dolgoztam, tényleg kár, hogy nem volt magánnyugdíjbiztosításom mert akkor meglenne a Grand Slam.
Amikor egy ilyen Kocsis Máté nevű próbálja tőlem elvenni a színházamat, akkor valahogy mindig eszembe jut Albert Pierrepoint, nyilván azért, mert egy bizonyos előadásban, amit a Gothár rendezett, és ezért ugye, szóval Máté Gábor játssza az Albert Pierrepointot, már egész jól van a mi drága jogi képviselőnk is, kicsit még lila az arca, de már egészen egyenletesen veszi a levegőt.
Az van, hogy nem feltétlenül adnám most oda a Kocsis Máténak a színházamat. Eszébe jut az embernek a Kádár János, aki azért mégsem egy Orbán szintű kisöbű felcsúti diktátorocska volt, hanem egy egészen valóságos, hogy ő mire gondolhatott, amikor megtudta, hogy Kaposvárott pont 25 évvel 1956 után a Máté Gábor a Marat/Sade monológját pont a Corvin-köz fotója előtt találja elmondani. Nem volt boldog, de végülis nem csinálta ki a színházat.
A Bezerédi Zoltán és Pogány Judit mesélt erről a kaposvári sztoriról az Anikóék régi színházában, amiről eszembe jut, hogy először Bezerédi meg Pogány és aztán hirtelen Demeter Szilárd, próbálják ezt vizualizálni. Az van, hogy ezek a Demeter Szilárdok, Békés Mártonok, minden rendű és rangú megadják azt gondolják, hogy kurva tehetségesek. És csak annyi az egész, hogy tévednek. Nincs harag (van), de annyira elbaszottul tehetségtelen vagytok kedves Szilárd és Márton, hogy az nekem fizikailag fáj, mondjuk egyszer nektek is fog, de ezt a vonalat inkább hagyjuk.
Mondom, nem adnám a Katonát, mert már eleget kaptak, ezt most hagyják békén.
És itt nem arról van szó, hogy kell egy liberális színház. Mert nincs liberális színház. Fogalmilag nincs. Ahogy liberális matematika sincs. A Vidnyánszky színháza sem konzervatív színház, sőt nem is rossz színház, csak nincs a helyén, mert a Vidnyánszky, aki egy mocskosul tehetséges ember, mérföldekkel a demeterszilárdok felett, meg van zavarodva attól, hogy most hatalomban van és mégse megy a dolog. Nyugodj már meg Attilám bazmeg, szeretünk mi, a magunk módján, de állítsd le magad, mert tisztességes ember ilyesmiben nem vesz részt.
Nem kéne ezt most odaadni, pont ezt már nem. Azt adjuk oda, ahogy bejön Keresztes Tamás Ascherként, vagy ahogy Kocsis Gergelynek fáj az egész Platonov, ahogy Pelsőczy Réka és Pálmai Anna ölik egymást a Petra von Kantban, esetleg visszamenőlegesen elvennék azt, ahogy eltaknyol a bicajjal Szirtes Ági a Portugálban? Mire kell nekik egy színház, amikor ők egy végtelenített Nélküledet akarnak hallgatni szlovák whiskyvel, liliseggel, szotyival, miközben nézik, hogyan veri meg a magyar válogatottat a Tonga szigetek?
Ha ezt most elveszik, akkor mindent el fognak venni. Mindent. Az egész kibaszott életemet el fogják venni, nem lesz hová hazajönnöm. Ezt most nem adom, ezt már nem.
