Márton László írót, fordítót, értelmiségit (erről később) kérdezte a litera.hu "A dolgok állása" sorozatában.
Időnként kapok az arcocskámba azért (talán egy kicsit meg is érdemlem), mert békésmártonokról, szilvaykról, megadjákról írok, néha már azért is, ha a lánczi-máriaasszony duóról. Márton László vitathatatlanul komoly ember, bár nem nagyon ismert, valószínűleg a békésmártonok mindegyike ismertebb nála, nem politikus, nem észosztó a tévében, de engem most éppen az ő véleménye érdekel és nem a káslerpufié.
" Értelmiség? Ugyan, kérem. Hol van az már? Fiatalkoromban – amikor nálunk még volt értelmiség – egy francia műfordítóval beszélgettem, és azt találtam mondani: „mi, értelmiségiek”. A francia kolléga ezt kikérte magának, mondván: ő nem értelmiségi, hanem szakember. Igaza volt. Nem rendelkezett sem műveltséggel, sem értelmiségi hivatástudattal, hanem elsajátította és gyakorolta a fordítás technikáit. Ugyanekkor találkoztam egy német finnugristával, aki jól ismerte a zürjén népköltészetet, de fogalma sem volt Gottfried Bennről, mert az nem volt tananyag. Ő is szakember volt. Szembe kell néznünk azzal, hogy az 1990-es években nálunk is megszűnt az értelmiség utánpótlása."
Márton értelmiség alatt itt nem a "public intellectual"-ra, a közéleti diskurzushordozójára gondol, hanem a magaskultúra közegének fenntartójára.
Márton Lászlónak nincs " impakt faktora". Drámái vannak, nagyon komoly német fordításai, és valamiféle szerepe abban a magyar humánértelmiségi közéletben, amiről nekem fogalmam sincs. Mutogathatnék a Freund professzor úrra, de kicsit sárosnak érzem magam. A magyar magaskultúra, inklúzíve a bölcsészettudományokat, sőt a társadalomtudományok jelentős részét is, nem a citation index-ről szól, nem az impakt faktorról, nem a Q1-ről, hanem a megmaradásról.
Amikor e sorok korosodó szerzője egyetemre járt, az évfolyamán nagyjából 35-en voltak, ebből amennyire emlékszem 17-en voltak benne a legjobb 10-ben (nincs ellentmondás, több kategória is volt és valójában két év) az országos tanulmányi versenyen. Minket még személyesen ismertek a tanáraink. Olyan kiképzést kaptunk az egyetemen, ami simán versenyképes volt az oxfordival.
Az az érzésem, hogy a bölcsészeknél is hasonló volt a helyzet. Aztán jött a rendszerváltás, változott a felsőoktatás, megváltozott a kultúra szerepe, nem az értelmiség bukott meg, hanem egy értelmiségi szerep. A minap elhunyt Huszár Tibor nyolcvanas évekbeli szerepe ma értelmezhetetlen. Ma, én és a Freund doktor, azt várjuk el az értelmiségtől, hogy specializálja magát aprófává, aztán írjon egy cikket valamilyen aránylag menő amerikai folyóiratba arról, hogy itt a periférián nyomják a Krahácsot, ami a "tranzitológia" mai megfelelője. Nem, nincs bajom ezzel az attitűddel, inkább saját magammal van most bajom, szomorú smiley.
A Ki Mit Tud jut eszembe, a Pernye András, aki helyett most a Fáy Miklós van. Ennyi nekem éppen elég.
A magyar magaskultúra papjai tényleg borzasztó magasról vannak leszarva ebben az országban, ahol Demeter Szilárdnak bírják hívni a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját, és mindenféle nyilas házmesterek fenyegetőznek a pártlapokban, listázva színházi rendezőket és egyetemi tanárokat. Ki lesz az utódja a "bölényeknek", azoknak az értelmiségieknek, akik még mindent elolvasnak, még mindent tudnak, akik még ismerték X-et és Y-t, sőt adott esetben ők maguk X vagy Y?
Most amikor támadnak a Lenin-fiúk utódai, amikor a Ludogoreccel harcolnak Nemzetünk Fiai azért, hogy a végén kieshessenek a belga bajnokság második helyezettje ellen valamilyen kupában, most, amikor egyesek legalizálni akarják az abortuszt Magyarországon (igen, jól érti a kedves Olvasó, ez egy ironikus megjegyzés), akkor kit érdekel a Márton László (tényleg érdemes elolvasni), kit érdekel az, hogy mit játszanak a színházak, kinek a képeit kell megnézni, melyik film a menő, hol van most az a Magyarország, amelyről nem ír vezércikket a New York Times "Már megint elloptak valamit ezek a balkáni tahók" címmel.
Elkezdtem elbizonytalanodni a Féltudású Magyar Elit narratívával kapcsolatban. Már nem tudok feltétlenül hinni az Új Tudásban. Valamennyire igen, bizonyos feltételekkel igen, feltétlenül már nem.
