Béndek kollégának volt egy elgondolkoztató és bizonyos értelemben (igen, csak bizonyos értelemben) nagyon bátor mondata:
"Elviselni a meghurcoltatást, szenvedést, börtönt és adott esetben a halált az egyre látványosabban igaz ügy -- közvetlenül a rezsim elleni harc, de végső soron önmagunk megváltása és konszolidálása -- érdekében egyre kevésbé tűnik elkerülhető áldozatnak. "
Tegnap csak húsz percet tüntettem. Előtte ittam a Dob utcában abból a baromi jó sour IPA-ból - akkor jöttem rá, hogy milyen kis rafinált a nyolc százalékával, amikor rajtakaptam magam, hogy a Hatikvát dúdolom a lezárt Károly körúton- és utána megnéztük a Nádasdy professzor úr magyarnóta estjét az Örkény-stúdióban.
Mit nem csináltam? Nem készültem fel meghurcoltatásra, szenvedésre, most a börtönről és a halálról ne is beszéljünk. Én pontosan egyszer lőttem az életemben géppisztollyal, azaz kétszer, mert az első alkalommal véletlenül sorozatra állítottam azt az izét és a találatomnak még a postai irányítószáma is különbözött az céltábláétól. Páran feljelentgettek a Vincentért mindenféle helyeken, ezzel indulnék a meghurcolás-kategóriában, és az első százezerbe sem nagyon kerülnék be vele. M.-et feketelistára tették ezek a tetvek, az már keményebb dolog.
Az Európai Unióban mi lehet a legrosszabb? 1976-ban az Egyesült Királyság az Unió része volt, Belfast és Londonderry uniós városok. Az a fiú, akit most elképzelek a pesti tüntetők között, ma hatvannégy éves lenne. Talán él valahol, talán már nem, talán akkor halt meg, talán később. A Queen's University-re járt Belfastban és kémikus akart lenni. Az apját egy tüntetésen brit katonát lőtték le, az anyja ebbe beleőrült, intézetbe került. A fiú pontosan tudta, hogyan kell egy olyan szerkezetet építeni, ami túl mutat a hagyományos értelemben vett rendszerkritikán. A halál az halál. Nincs elméleti halál, csak gyakorlati.
Fogalmam sincs róla, hogy meddig fajulhatnak a dolgok, csak azt tudom, hogy én nem vagyok hőstípus. És akkor nagyon finom voltam. Béndek kolléga sem hőstípus, és jó eséllyel te sem vagy az kedves Olvasó. Nem leszünk ott a hűvös, őszi éjszakán, amikor mindennek, de mindennek vége lehet, sőt, akkor sem leszünk ott, ha szovjet külügyminiszterekről elnevezett tárgyak szállnak a levegőben, nem mi fogjuk várni a sarkon a Kossuth -Nagydíjas Bayer Zsolt akadémikust.
Van-e jogunk kollektív Varázslóként kábítani a Mario-nkat? A fiút, akinek meghalt az apja, miután Orbánék kirúgták az állásából, és az anyja két év múlva meghalt gyomorrákban. Úgy is azt mondjuk majd, hogy ilyet nem lett volna szabad, ez ellentétes a kierkegaardi-kanti-faszomtudja elvekkel, mert mindig kell valamit mondanunk, mondás nélkül a budapesti értelmiségi perceket sem képes elviselni.
Nincs jogunk arra várni, hogy valaki, akinek már minden mindegy, tönkreteszi az életét azért, hogy egyszer sok év és sok halál után a magyar Nagypénteki Egyezmény megszülethessen. Nincs jogunk televízión keresztül nézni azt, hogy valaki mindenét feláldozza, nincs jogunk biztonságos távolságból szemlélni azt, amikor valaki megcselekszi azt, amit tán megkövetelt a haza, de mi akkor is letagadnánk, ha csak álmodnánk róla.
Pontosan annyi bátorságot van csak jogunk elvárni másoktól, amelyet magunktól is elvárhatunk. Az pedig, valljuk meg, nem sok.
...de talán több, mint a semmi, kicsi bátorság, ami még tisztességgel vállalható....
