"Neve nem hozható kapcsolatba XX. századi önkényuralmi rendszerek működtetésével, ezért nevének használata közterület elnevezésében nem igényel akadémiai állásfoglalást. " (az MTA állásfoglalása Prohászka Ottokárról)
„Igaz, hogy az evangélium szeretet és béke, de oly szeretet, mely tüzet hozott a földre s a tûz mellé kardot és korbácsot; kardot és korbácsot a petyhüdt, blazírt erkölcstelenség és árulás ellen, s tüzet a bûn bozótjaiba, a csúszó-mászó, nemzetek lelkét megmászó patkány-egzisztenciák s üzelmeik ellen.” (Prohászka Ottokár állásfoglalása a zsidókról)
Prohászka Ottokár egy antiszemita pöcs volt, aki tevőlegesen vett részt a zsidók elleni gyűlölet felszításában, amely később a magyar történelem legbrutálisabb tömeggyilkosságához vezetett. Erről természetesen tudott az Akadémia illetékes bizottsága is, de egy bizonyos akadémiai elnök, akit akár Pálinkás Józsefnek is nevezhetnénk, úgy gondolta, hogy az Orbán-Lévai család estebédjét zavarhatnák meg a kritikai megjegyzések és annak esetleg kellemetlen következményei lehetnének. Lévai Anikó és férje betegesen vonzódik az antiszemitákhoz, nyilas zugírókhoz, vérnősző barom erdélyi grófokhoz, televíziós dilinyósokhoz, zsidógyűlölő irodalmárokhoz, főtanácsadókhoz, miegymáshoz, ezért Pálinkás úr kissé stilizálta az eredeti állásfoglalást. Oszoljunk kedves polgártársak, nincs itt semmi látnivaló, ez az egész ugyanúgy hozzátartozik a rendszer üzemszerű működéséhez, mint egyes vidéki futsal csapatok cseresora.
Valamire minden rezsimnek épülnie kell, és ez a rezsim a szart választotta fundamentumának. Világért sem szeretnék szarellenes, antiszemita pöcs-ellenes, vagy szervilis kis makákó-ellenes hangulatot kelteni egy olyan országban, amelynek a puszta létezése is elképzelhetetlen a fenti fogalmak nélkül, tudom én a helyem, nagy tisztesség már az is, hogy ekkora potentátok kedves édesanyját vehetem méltatlan számra.
Prohászka, ez az ideológiai Jack the Ripper, ugyanúgy hozzátartozik a Létezés Nagy Misztériumához, mint a vasárnapi zárvatartás, a Molnár Tamás Análfilozófiai Kutatóintézet és a csontossandra. Valakik valamikor tettek, mondtak, ürítettek valamit, ami tetszett vala az Úrnak és az Úr ada az ő bárányainak jutifalit, simipuszit, párkápot és pirburgot, aztán felkerekedé az Úr, s mene vagy tíz métert az ő lakából és végignézé a Puskás Akadémia-Taktaharkányi Bányász labdarúgó-mérkőzést (1:4, minden még az Úrnak sem jöhet össze), ami persze sokkal jobban érdeklé az Urat, mint a napiprohászka.
A szar itt a lényeg, nem a Prohászka, a Ságvári, a Maxim Gorkij vagy a tíz deka pirított Nyirőböbe. A szar az a kontextus, amelyikben értelmezhetővé válik a narratíva. A szarnak nincs belső logikája, a szar csak úgy van, a Teremtés háromésfeledik napjától kezdve, akkortól lőn a szar, akkortól tetszett vala az Úrnak, és akkortól lehet ha nem is levezetni, de kiszagolni belőle a prohászkát.
Állok a Prohászka úrral szemben, akinek még az sem adatott meg, hogy Kun páter lehessen, hogy rendesen felakaszthassák, hogy aztán rehabilitálhassa valamelyik kerületi rezsimbíróság, az ügyvéd, az ügyész és a takarító néni közös indítványára. Nem mondom, hogy egy Nina Ricci, de azért belesimul a Prohászka úr szaga ebbe a szép egyenletes illatkomplexumba. Nem mondhatom, hogy Prohászka úr, maga egészen különösen büdös, és ki fogjuk magát szellőztetni az országból, mert rám mosolyogna és csak annyit mondana, hogy... és akkor mi maradna bent, édes fiam.
