Úgy emlékszem, hogy több alkalommal is tettem utalást gimis korom Újpest-Rákospalota-Angyalföld-szerte világhírű együttesére, a Kuglira. Ez a földrajzi közeg és az itt élőkből kialakuló közönség meg is határozta a nóták szövegét, életérzését: amolyan rendes külvárosi-egyszerű-melós, hogynemondjam proli rétegzenét toltak, amely a klasszikus rock alapjain állt. Én nagyon szerettem őket, de – lássuk be – méltán nem futottak be nagy karriert. A minap egy kellemes kis koncerttel ünnepelték 35 éves fennállásukat, ez adta apropóját a mai posztnak.
Egy 1982-es felvételen kaphattuk egy kis hangulatjelentés a korszakról. Az interjú elején látható korabeli Polski Fiat és Zsiguli hátsó, klasszikus matrózpóló és Trapper farmer egyszerűen szívbemarkoló, továbbá detektálható a Németi (más források szerint Némethi vagy Némethy) Ernő művelődési ház, ahol hétfőnként bulit tartott az együttes.
A Kugli egyik legnagyobb slágerét egy Black Sabbath szám sajátos magyarítása adta:
Persze, voltak saját számok, mint ez itt:
Aztán volt olyan szám is, amelynek a zenéje volt saját és a szöveg készen kapott. A szövegíró azonban nem akárki: bizonyos Francois Villon. Ez a dal egyébként a személyes kedvencm:
2007-ben újra összeállt a csapat, aminek a régi törzsközönség (így én is) nagyon örültem, de elkezdtek nagyon nyíltan politizálni a színpadon, aminek viszont egyáltalán nem örültem. Ha politizálni akarok, akkor nem koncertre megyek… Nem is nagyon mentem. Szétválás, új és régi tagok jövése-menése jellemezte az azóta eltelt időszakot. A régi, jól bevált dalok mellett születtek újak is, mint például ez, ami – szerintem – egész jól sikerült.
Az, hogy ifjúkorom egyik nagy kedvence 35. fennállását ünnepelte, valamint Malcolm Young egy ausztrál idősek otthonában küzd a demenciával és Mick Jagger is 71 éves, felveti azt a kérdést, hogy a rock tényleg örök és elpusztíthatatlan vagy csak, mi, öregedő rock-rajongók tudjuk, hisszük így.
