Mama halála után Papa egyedül maradt. Nagyon. A felnőtt fiú, az unokák Pesten, barátok sose voltak különösebben, a néhány rokonnal hűvös a viszony. Amikor egy régi haver kutyájának kölykei születtek Papa elhozhatott egy kis szukát.
A kicsi jószág alighanem egy welsh corgi és egy mopsz törvénytelen kapcsolatának gyümölcse lehetett, ennek megfelelően meglehetősen aprócska, így aztán a nem túl fantáziadús Picur nevet kapta Papától. A ficni eb azonban tüneményes volt, kedves, vidám, huncut, kölyökkutya-mód túláradó, szertelen és játékra mindig kész. Papa és Picur hamar összeszokott: az ember kényeztette az apróságot, etette, játszott vele, a kutya pedig mindig örült Papának és boldogan falta kedvenc kajáját, a túrós tésztát. Három évig tartott az idill, s ez alatt Picur csak egy kicsit lett magasabb, de jelentősen szélesebb. Ha kihúzta magát, akkor tán már a 35 centis marmagasságot elérte, ellenben hordószerű alakot vett fel. Pofácskáját pedig a mopsz ős bulldogszerű genetikája határozta meg. Mi tagadás, a kutyus aprócska volt és csúnyácska. Szebben fogalmazva: érdekes arcú, szabálytalan szépségű, egyedi küllemű.
Egy nap aztán Papa nem jött haza. Picur nem értette a dolgot, hiszen étele, itala volt, de túrós tészta, a szokott játszás és a gazdi sehol. Egyszer jött ugyan egy nő, hosszan nézegette őt, de aztán közölte, hogy „Hát nekem ez a nagyon csúnya kutya nem kell.” Picur nem értette igazán, de napról-napra szomorúbb lett. Aztán váratlanul bepakolták egy papírdobozba, azt egy autóba. Némi zötykölődés után egy ismeretlen, furcsa szagokkal teli hatalmas kertben találta magát. Kivették a dobozból, emberek vették őt körül, megnyugtató hangok duruzsoltak neki, de ő csak ült rémülten. Mire körül mert nézni már 4 másik kutya állta körül izgatottan, óvatosan, de barátságos szimatolva, farkincacsóválva. Kölcsönös szaglászódás után hamar összecimborált a többiekkel, akiktől megtudta, hogy ők mind mentett ebek: kit szemétből, kit menhelyről hoztak el, egyiküket pedig anno, egy lakótelepi lomtalanítás során szedték össze az új gazdik. Szofit tépett, borotvával nyírt bundával, megalázott kölyökként tették a lomkupac tetejére.
A kezdeti izgalmak után a csöpp jószág hamar megismerte-megszokta az új szagokat, ingereket, szokásokat, cimborákat. De a legjobb mégiscsak az volt Picur életében, hogy az új gazdik megkedvelték őt. Nagyon. Jobban, mint Papa, hiszen a mostaniak pontosan úgy szerették, ahogy őt kell: egészséges kutyakaját kapott (bár néhanap nyálcsorgatva gondolt vissza a túrós tésztára), tiszta, meleg alvóhelyet, nagy teret és sok-sok odafigyelést, törődést, játékot. Picur pedig mindezt meghálálandó nekilátott a ház és a falka őrzésének, megugatja az arra járókat, egrecíroztatja a többi kutyát, de olyan ellenállhatatlan bájjal és kedvességgel, hogy képtelenség rá haragudni. 35 centije dacára fültől-farokig, tetőtől-talpig kutya. Mint ahogy az új gazdik talpig emberek. Olyanok, akik házi kedvencet nem méregdrága tenyészetekből választanak, nem a legszebb, nem a legpedigrésebb, nem a legfajtatisztább jószágot szemelik ki, hanem kidobott, megunt, elárvult kutyusokat fogadtak be. Nem sokat, csak annyit, amennyire tisztességgel, felelősséggel és szeretettel oda tudnak figyelni. Az emberi kapcsolataikkal is így vannak, hiszen a humán egyedekhez is nyílt szívvel, jóhiszeműen, segítőkészen, szeretettel, odafigyeléssel, mosolygósan, de racionálisan állnak. Ők azok, akik képesek túllátni a másik csúnyaságán, szabálytalanságán, látják-érzik mögötte a lelket, a szívet, az egyediséget. (Már akiben van.) Azt nem mondanám, hogy földreszállt angyalok; vannak gyarlóságaik, esendőségeik, néha szoronganak, néha kiabálnak. Egyszerűen csak emberek, vagy inkább így: EMBEREK.
Picurral nem történhetett volna jobb dolog, mint az, hogy hozzájuk került. Én is szíves-örömest lennék kutya Leánál és Andrásnál, de – szerencsére – én a barátaimnak mondhatom őket.
