Élő emberrel nem találkoztam még, akivel megoszthatnám a most következő együttes zenéjének szeretetét, így fennáll a veszélye annak, hogy a kattintás után minden olvasó felszívódik majd egy logikai buborékban...
..pedig az angol progresszív rock egyik... hmmmm.. kiemelkedő (vagy mondjam inkább kultikus?) együtteséről van szó, amely nem is annyira együttes, hanem egy kemény mag és körülötte időközönként cserélődő zenészek.
Mai válogatás első számát azoknak ajánlom, akiknek van a közelében egy duzzogó lányuk, húguk, feleségük, barátnőjük (Oké, ez egy hímsoviniszta felsorolás volt). Nekem annak idején bevált. Amikor beütött az aktuális durci, kezem automatikusan szaladt a Play gombra. Bár ennek a korszaknak már régen vége, a zene hangulata - mintegy pavlovi reflexként - még mindig bennem pulzál.
A következő szám ANNYIRA távol esik bármitől, amit valaha is hallgattam, hogy valójában sosem értettem meg, mit is szeretek benne. Kakasos nyalóka nyilván azt mondaná rám: talán mégis van remény (lásd a következő mondatot), de szerintem ez csak afféle becsípődés lehet. Rosszabb pillanataimban körvonalazódik valami áthallás azzal az együttessel amelynek nem mondjuk ki a nevét, de aztán egy jól irányzott ütés a saját fejemre egy klopfolóval elhessegeti a gondolatot.
És akkor most lendületes kezdés, ír jellegű beütéssel az elején a banda (azt hiszem) utolsó albumáról, amelyre - ha találkoztam volna valaha autentikus Alan Parsons Project rajongókkal - azt mondanák, amit a hozzáértők a Pink Floyd Division Bells-ére: áhhhh... ez már nem az igazi
Nekem akkor is ez jött be:
Sosem értettem miért nem lett filmzene belőle, pedig az autóban - amint kiiktattam a napfényre lágyuló Videoton hangfalakat a kalaptartóról - remekül üvöltött ez a szám:
A végére hagytam az abszolút kedvencet. A legjobb számot, amit az APP-től valaha hallottam. A fiúk talán tudták, hogy a csúcson kell abbahagyni. Ha még itt vagytok, dőljetek hátra, csukjátok be a szemeteket és figyeljétek a szöveget és lopjuk meg Mr. Időt!
