A múlt heti kemény idős próbálkozás (amely előtt tényleg le a kalappal), valamint az a tény, hogy előfordult egy (1 > 0 :)) eset, amikor egy rajongóm hiányolta az általam időnként betett zenéket, arra késztetett, hogy megmutassak néhányat a kemény rockot játszó, hosszú hajú fiúk kevésbé zúzós dalaiból, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a hard rockerek is ellágyulnak néha. Igyekeztem ezen a tájékon maradni, és csak kicsit elkalandozni a progresszív rock irányába (de nem ússzátok meg azt sem, majd egyszer, télen, amikor süvít a szél és zordan bólogatnak a jegenyék, akkor kaptok Soft Machine-t és PFM-et is ;-)).
A még szendergőket és lassan ébredezőket nem riasztanám fel, ezért egy olyan dallal indítok, amelyből nem derül ki, hogy milyen hangja volt anno Ozzynak, de arra ott van a fentebb említett poszt:
Robert Plant hangját nem kell bemutatni, és közben nyilván magához tért a kedves hallgató, a kávé mellé pedig jöjjön az egyik kedvencem ebből a műfajból:
Folytatván a párhuzamot, a Deep Purple sem maradhat ki, és persze Ian Gillan következne, de az ő esetükben az első korszakból választottam egy dalt Rod Evans-szel, lásd még: látókör szélesítési törekvések :)
Innentől megszakad a párhuzam a múlt heti bloggal, mert sem az AC/DC, sem a Guns nem tartozik az általam hallgatott zenék közé, ráadásul így becsempészhetek két másik előadót, de ígérem, hogy továbbra sincs komoly durvulás, habár remélhetőleg felébredt már mindenki, ha mégsem, akkor hallgassa az immár 29 éve halott David Byron-t:
Befejezésül kicsit azért átkacsintok a progrock világába, idecitálva egy számomra csodálatos dalt és hangot:
Nem bírom ki, hogy ne legyen ráadás a lenyűgöző hangú Peter Hammill-től, ezúttal nem Van der Graaf Generator, hanem szóló lemezéről:
