Ezt a(z európai) választási kampányt is csak Orbán Viktornak sikerült tematizálnia. Engedelmetekkel nem idézem a többieket — egyrészt mert sértő lenne, amit mondanék róluk, másrészt pedig mert nem érdemes. Érdektelen vagy abszurd dolgok érdektelen (kivéve Együtt PM) formában. Orbán viszont érdemleges és lényegi témákat emelt elénk, döntéshozók elé:
1. Milyen szervezetű Európát szeretnénk?
2. Tiszteletet akarjunk, követeljünk-e ki magunknak?
Orbán (mondjuk ki: helyes) értékelése szerint három lehetőségünk van:
a) kilépünk az európai integrációból;
b) egy szigorúan konföderatív Európában veszünk részt;
c) Európa (benne velünk) föderációvá alakul.
A rá jellemző érzelmi megközelítéssel ő maga a (b) változat mellett kardoskodik. A másik kettőt tehát ellenfeleinek "osztja ki", és ezzel el akar minket rettenteni mind ellenfeleitől, mind ezektől a jövőképektől. Pedig hát...
Ahogy a mezőgazdaságban létezik a (terménytípustól függő) optimális birtokméret, a gazdasági térségeknek is van ilyenjük. És ez nagyobb, mint a legtöbb európai ország (megkockáztatom: nagyobb, mint bármely európai ország). Jó példa az optimális térségméretre Észak-Amerika. Jó példa azért is, mert az Egyesült Államokban is komoly volt a kérdés, hogy föderáció vagy konföderáció legyenek-e? Annyira komoly volt, hogy egész jól elháborúzgattak ezt tisztázandó. A föderáció mellett döntöttek, és ezt hatalmas gazdasági fejlődés követte — amire ez a szerveződés volt alkalmas. A gazdasági térségben persze vaskosan benne van Kanada és Mexikó is, ám ez nem mond ellent az előzőnek — éppen ellenkezőleg.
Cecil Northcote Parkinson (egyebek között a Francia Tengerészeti Akadémia tagja) 1957-ben vetette papírra (és '58-ban adta ki) jeles értekezését a bizottságok létszámának alakulásáról, annak okairól és következményeiről (Igazgatók és Tanácsok vagy a Hatástalansági Együttható). A "bizottság" típusos példáinak az államok legfőbb végrehajtó testületeit tekintette — ezeket mostanában kormányoknak hívjuk. Megállapította, hogy optimális létszámuk 3–5 fő, a hatékonyság felső határa 9 fő, ezzel ér véget a bizottság fejlődésének 2. szakasza. A létszám további növelése a hatékonyságot csökkenti, de a dolgok azért úgy 20–22-ig elketyegnek. Ekkor a bizottság működése hirtelen átalakul. "Először az az öt ember, aki valóban számít, bevezeti azt a szokást, hogy már előbb összeül. Ők meghozzák a határozatokat, és a névleges végrehajtó szervnek már nem sok dolga marad. Ennek következtében már nincs akadálya a bizottság bővítésének..."
Összefoglalva: 3 tag O.K. 28 tag nem O.K. Ragaszkodhatunk a "nemzetek Európájához", de akkor rajta kívül találjuk magunkat. Ennek a jelei már megvannak: azok a tagok (a britek kivételével), akik "valóban számítanak", már tervezik a kétsebességes Európát, és annak persze ők lesznek a centrumában. Mi pedig elfoglaljuk mexokott helyünket a periférián, és álmodozhatunk régmúlt nagyságunkról.
Itt jegyezném meg, hogy az Únió frakcióinak álláspontjai nem egészen (egészen nem) a Viktorunk által sugallt képet mutatják: éppen hogy a szocik a konföderalisták és az Európai Néppárt (aminek egyik alelnöke történetesen Orbán Viktor) a föderális integráció legelkötelezettebb bajnoka.
Ő meg eközben fennen hirdeti, hogy igenis vállalni kell a konfliktusokat az Unió központi szabályozóival, és ebben messzemenően igaza van — elég talán a talaj, illetve a felszín alatti víz "szennyezettségi" határértékeire vagy a higany és a "moslék" tilalmára, a hulladékok keverésének tiltására stb. stb. utalnom. Csak hát ő nem ezekre a bizonyítottan káros, egyértelműen csoportok érdekeit (ki)szolgáló gazdasági szabályozókra gondol, hanem olyasmikre, mint hogy a "halálbüntetésnek igenis van visszatartó ereje" — amiről viszont bizonyított, hogy nincs. Nem abban tér el az unalomig mexokott EU-s bürokratáktól, hogy jobban érdekelnék a bizonyítékok, mint belső meggyőződése, hanem abban, hogy ezt a belső meggyőződést jól érzékelhetően a bulvárlapok és a lakógyűlések alakítják.
Ja, és persze az érdek. Az önérdek és a klientúra érdeke. Ebből érthetjük meg, miért is a tiszteletet követeli — és miért nem több pénzt (vagy bármi mást, ami az egész országnak hasznára lenne). Kicsiben ezt tökéletesen eljátszotta a norvégokkal, most ugyanerre készül egy szinttel följebb.
Emlékeztetőül a a norvég eset: április elején Orbán úgy döntött, hogy az államra bízza a norvég alap és az EGT kezelését, mert nem tetszett neki, hogy "párthoz kötődő, szélhámos gittegyletek" kezelik az abból kapott támogatást. Válaszul Norvégia, Liechtenstein és Izland úgy döntött, hogy "átmenetileg" nem ad többé egy árva buznyákot se Magyarországnak ezekből az alapokból. Semmi kifogásuk sincs a kormány döntése ellen, azt maximálisan tiszteletben tartják. Mindössze azt szeretnék, ha a magyar kormány is tiszteletben tartaná azt az igényüket, hogy dönthessék el, kinek és milyen szervezetben kívánják adni a pénzüket. Így aztán most kapjuk tőlük a tiszteletet két marokkal, de nem kapjuk a pénzt. (Ne higgyük azt, hogy Orbán hülye lenne: éppen hogy nem az. Mindössze úgy gondolja, hogy ha nincs garancia arra, hogy a pénz az ő csicskásainak jusson, akkor inkább ne kapja senki. Nehogy már valamiféle alternatívája találjon kinőni itten, vagy miszösz.)
Szóval, le vagyunk tisztelve. És erre a fajta tiszteletre az EU-tól is bízvást számíthatunk. Ennek első jeleként (az úniós pénzek elosztásának hasonló jellegű átszervezése után) már felkértek minket, hogy egyelőre ne küldjünk több számlát. Még küldhetünk ugyan, de nem örülnének neki.
Folyt. köv.
