Eredetileg nem ezt a tartalmat akartam mára betenni, de ha már kaptam némi - szolid - biztatást a tegnapi Jon Andersonhoz (még akkor is ha csak a populárisabb, leszálló ágban lévő korszakából sikerült csemegéznem), akkor arra gondoltam, kivesézzük ugyanennek az előadónak a saját zenetörténetemben hátralévő szakaszát - egyszersmind megnyitva az ajtót sajtohubának, vagy kakasosnak, hogy valamelyik későbbi epizódban kielemezzék az aranykorszakot.
Egy olyan lemez két száma jön, melynek LP-je máig ott hever, gondosan elrakva az idestova 10 éve üzemen kívül helyezett Technics márkájú hifitornyom aljában. Valamikor régen, amikor még nem voltak PC-k, tabletek, laptop, internet és a televízióban is előfordult még, hogy hétfőn adásszünet volt, akkor a házioltár tetején nem egy monitor volt, hanem a lemezjátszó, alatta az erősítő, az equalizer, a kétkazettás deck és az FM tuner visszafogott eleganciával pislákoló fényei szűrődtek ki a gondosan kiválasztott füstüveg mögül és a gyerekszoba (igen, nekem volt olyan, még ha a stílusomon nem is látszik mindig...) négy különböző sarkába elhelyezett hangfalak (ún. álkvadrofon) a kívánt világba repítettek hangulatom szerint.
Volt annak valami különös varázsa, hangulata, ahogyan az ember kivette a bakelitlemezt keményborítójából, majd a puha belsőből. Kegytárgyakat megillető tisztelettel fogta meg a csillogó korongot, a lemezjátszóra helyezte, végül akkurátusan végigsimította a hihetetlen finomságú (asszem lószőrből készült) kefével az A oldal felületét, majd befejezésül megnyomta a play gombot és végignézte a sokat ígérő csendben, ahogy a mechanika valami végtelen eleganciával a lemez peremére ereszti a gyémánt tűt. Egy kis sercegés és indulhat a zene, kezdődik a varázs...
Hölgyeim és Uraim, amíg elmorzsolom a nosztalgia első könnyeit, hallgassátok a Friends of Mr. Cairo-t Jon & Vangelis előadásában:
Mielőtt áttérnénk a következő - önkényesen - kiválasztott közös alkotásukra, feltenném a kvízkérdést: ki tudja milyen filmekhez köthető az imént hallott zene. Két érvényes választ is elfogadok....
A második zene kifejezetten merengős (már-már álmodozós) hangulatra ajánlott, aligha lesz alkalmas a vasárnap délelőtti teszveszhez. Nem sok említést találtam róla a különböző zenei életművek/diszkográfiák sorában, így valószínű, hogy megjelenésének időszakában, egyszerűen csak nagyon illett kamaszkorom ábrándos hangulatához. Így ha nosztalgiát nem is, párotoknak talán inkább egy új (kihagyott) élményt sikerül letennem az asztalra.
A maga módján, mindkét alkotás olyan volt, mintha egy kis eposzt mesélne el, melynek képi megjelenítését a hallgató fantáziájára bízza...
A magam részéről Jon Andersont illetően átadom a stafétabotot hozzáértőbb társaimnak (remélem adtam hozzá ihletet - mert ha nem, akkor jövő héten is én szerkesztek valamit :-P ).
Vangelisre még muszáj leszek visszatérni, de az egy hosszabb-, nagyobb lélegzetvételű darab lesz.
