"A leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy a rendszerváltás alkalmából egyszer már elutasított kísérletet — a zsidóság nemzetiséggé nyilvánítását — bárki ismét szóba hozza” — kezdi nyilatkozatát „a magyar zsidóság nemzetiséggé visszaminősítéséről” huszonegy, önmagát mértékadónak kikiáltó magyar értelmiségi — köztük Heller Ágnes és Ormos Mária (pártunk egykori országgyűlési képviselője).
Mi lehet az az ok, ami miatt szellemi életünk ilyen kiválóságai képesek összeállni még a Lányi András-féle megélhetési zöldekkel is, és nem röstellik a nevüket ilyen iszonytató, zsarnoki mondatok alá kanyarítani? Alighanem a félelem, és aligha önmagukat féltik — de lépten-nyomon találkoznak, lépten-nyomon találkozunk azokkal a magyarokkal, akik Csurkát, Kövér Lászlót és Orbán Viktort hallgatva is egyre jobban félnek. Rettegnek attól, ahogy a többi magyar rájuk mutat, rettegnek attól, ahogy megkülönböztetik őket, és arról álmodnak, hogy a múlt században is így kezdődött. Így hát sokan betegesen félnek attól, hogy „hivatalosan” is zsidónak minősítsék őket. Attól tartanak, hogy az ilyen megkülönböztetést kérők önként mennek a vágóhídra — hiszen erre is láttunk már példát.
Erről azonban nem írnak. Odatolt valaki az orruk alá egy tiltakozó nyilatkozatot, és ők aláírták, mert úgy vélték, mindent meg kell tenniük az újabb megkülönböztetés ellen. Mindent — még az efféle szörnyűségeket is. El se gondolkodtak azon, hogy van-e realitása félelmeiknek — de hisz miért is tették volna: a nyilatkozatban félelmekről szó sincs. El se gondolkodtak azon, hogy mindez kinek az érdeke — de hisz miért is tették volna: a nyilatkozatban érdekekről sincs szó. Pedig van… naná!
Ember és (huszonegy) felsőbbrendű ember
A nyitó mondatban voltaképpen benne van minden: a többi már csak ront rajta. Összeáll huszonegy ember, akiket senki erre meg nem kért, akiket senki erre fel nem hatalmazott, és jogot formál arra, hogy megmondja: miről beszélhetünk, miről gondolkodhatunk — mi, többiek, úgy tizenkétmilliónyian (mert hát a szervezők nem feledkeztek meg arról, hogy határon túli magyar is legyen az aláírók között). Önmagukat legitimálják, és azonmód le is szögezik, hogy ez többet ér, mint akárhány ember akarata, mert az az akárhány ember az nem ők, tehát nem is számíthat. „Nemcsak a kétes értékű aláírásgyűjtés és annak elfogadása ellen emeljük fel a szavunkat — az ugyanis ellenőrizhetetlen, hogy ki és milyen indíttatásból írja alá — hanem az álkérdés médiumokban történő erőszakolt sulykolása ellen is” — folytatják a nyilatkozók. Akárhányan aláírhatnak akármit, az nem számít és nem is számíthat egészen addig, amíg egyenként el nem mondják a fölkenteknek, hogy miért akarnak aláírni: ők bölcs mérlegelés után eldöntik, melyiküket hallgatják meg egyáltalán, és ezek közül melyik szándéka méltányolható. És nem csak azt döntik el, hogy mely kérdésekről szabad beszélni, hanem azt is, hogy egyáltalán, mik a kérdések. A burzsoá áltudományokról… ööö, izé: álkérdésekről… pedig, mivel azok nincsenek, a továbbiakban szó ne essék. Ugye, milyen ismerős? Kísértet járja be a Dohány utcát: a múlt kísértete.
A „történő erőszakos sulykolás” csak afféle hab a tortán. Kérdezzük meg az önmagát költőnek minősítő Bella Istvánt és Röhrig Gézát, az önmagát írónak tartó Csordás Gábort, Kőbányai Jánost, Láng Zsoltot és Temesi Ferencet: „történő sulykoltak”-e már valaha valamit? Egyáltalán: hogyan lehet valamit „történő sulykolni”? Nem, kérem: ne tessék itt sunyi, alattomos mondatokkal azt sugallni, hogy itt senki nem csinál semmit, de hát van ugye, ez a sulykolás, ami csak úgy „történik” — a hó esik, az évek múlnak, a sulykolás történik. Na ne! Hazamegy a nevén nem nevezett gonosz a napi aljaskodás után az anyjukhoz, és boldogan újságolja: ma megint történő sulykoltam egy jót! (Vagy miszösz.)
A Sztálin–Hofi vonal
„Az ötlet a holokausztban elpusztított magyar zsidóság emlékének meghamisítása” — kezdik a második bekezdést. Szóval, az ötlet. Mert hát végiggondolt koncepciója, távlatos világlátása persze csak a szellemóriásoknak lehet — amit más ember javasol, az „ötlet”. Eszébe jutott a kis butuskának. Nem aranyos? Simogassuk meg a buksiját — de aztán pakoljuk vissza a járókába, nehogy má’ elkanászodjon itten szerteszét! Ebben mondatban a kulcsszó: a „zsidóság”! A szerzők azt állítják, hogy a népirtók (akiket szintúgy nem neveznek meg), nem zsidókat gyilkoltak le, hanem a zsidóságot (jól nyomjuk meg a hangsúlyt a -ság képzőn!) pusztították el: azóta zsidóság (zsidó közösség) nincs. Ez tehát az érvelés alapja — emlékezzünk majd erre alig pár mondat múlva, amikor az ellenkezőjére hivatkoznak!
Addig meg emlékezzünk valaki másra: Hofi Gézára, a Kádár-kor visszásságainak serény elemzőjére! Ő figyelt fel a társadalom sajátos tagolására: „hivatalosan” volt az osztály (a munkások), volt a réteg (az értelmiségiek) és volt még a „ság”. A magát a munkások képviselőjének hirdető rendszer őket osztályba sorolta, egyféle a torz rangot adva ezzel. Éppen ezért megtagadták ezt a státuszt az értelmiségtől, nehogy a vezetők fejére nőjön. Maguk a vezetők persze munkások voltak — a miniszterek is, a vállalatok vezérigazgatói is: erre találták fel az „eredeti foglalkozása” kategóriát. A parasztokat a munkásosztály szövetségeseinek kellett tekinteni, de nem nevezhették őket is osztálynak, mert ezzel mintegy egyenrangúvá tették volna a két csoportot. „Rétegbe” se suvaszthatták őket, és nemcsak azért, mert az a szokásos szövegkörnyezetekben dehonesztáló volt, de azért se, mert az osztályelmélet alapjait kezdte volna ki a társadalom olyan tagolása, amelyben a lakosság nagyobbik része osztályhoz nem tartozó rétegek tagja. Így alakult ki a „ság”: a munkásosztály, az értelmiségi réteg és a parasztság hármas egysége. Mindez persze nem magyar találmány volt, hanem Sztálin „rabócsij klassz, intyelligéncija, kresztjánsztvo” szentháromságának szolgai átvétele. Mi pedig Sztálin és Hofi óta tudjuk, hogy -ság olyan, meghatározatlan csoport, aminek meghatározása doktrínáink alapját ásná alá. A nyilatkozók pontosan tudják, hogy egyesek a zsidó identitásúakat tekintik zsidónak (és akkor ez nemzetiség), mások a zsidó vallásúakat (és akkor ők egy vallás hívei). Éppen a nemzetiséggé minősítés ellen tiltakoznak — tehát ezt nem fogadhatják el. Az általuk zsidónak ismertek többsége (így például több nyilatkozó) nem vallásos, tehát ezt sem fogadhatják el. Marad a jól bevált -ság: Sztálin eszméi újra élnek.
Hol nem volt, hogyan nem volt?
„A magyar zsidóság soha nem szerveződött kisebbségként vagy nemzetiségként” — írják, és végre egy mondat, amiben tárgyszerűen minden igaz. „Kisebbségként” vagy „nemzetiségként” ugyanis azok szerveződ(het)nek, akiknek a törvény ilyen jogokat ad. A magyar jogrendben ilyesmi a XX. századig nem volt, tehát ilyen szerveződések se lehettek — így hát nem is voltak. Természetesen volt számos szervezete a zsidóknak, mint ahogy a tótoknak, oláhoknak, ruszinoknak, szerbeknek, bunyevácoknak, sváboknak, szászoknak és a többieknek, de „nemzetiségi” jogaik épp úgy nem lehettek, mint azoknak se. A gondolat folytatása azonban nemcsak veszélyes, de közönségesen hazug is. „Történelmi hagyománya abban az irányban bontakozott ki, hogy ereje, munkája, kapcsolatrendszere a magyar nemzet és kultúra dominanciáját erősítse — éppen más, Trianont érlelő igényekkel szemben.” Ne fárasszuk magunkat e vellával összehányt szóhalmaz mondattani elemzésével! Ne próbáljunk értelmet találni az olyan, bizonnyal emelkedett stílűnek szánt szóvirágokban, mint a hagyomány irányának kibontakozása stb.! Ha ezeket lehántjuk, nagyon egyszerű állítás marad mögöttük: a szerzők szerint a magyar történelemben a zsidók fő szerepe a nemzetiségek elnyomása, a magyar hegemónia kierőszakolása volt. Itt álljunk is meg egy pillanatra az olvasásban, és ki-ki minősítse ezt a tézist történelmi és társadalmi ismeretei alapján… aztán minősítsük azokat is, akik ilyesmiket leírnak!
Továbbra is a két mondattal korábban elpusztítottnak nevezett zsidó”ság”ról szólva a szerzők leszögezik, hogy „Nyelve egyértelműen és visszavonhatatlanul magyar”. Itt nem annyira a „nyelve” kifejezés az érdekes: a magyar nyelvvel érezhetően sikertelenül birkózó szerzők bizonyára a magyar zsidók anyanyelvére próbáltak ezzel utalni (a zsidó egyházi nyelv például nem magyar). Az érdekes a történelem, a nemzetközi tapasztalatok teljes tagadása. Volt idő, amikor az írek anyanyelve az angol volt, és a világ íreinek (ha jól emlékszem) kevesebb, mint 5 %-a beszélt egyáltalán írül. Most az ír kultúra virágkorát éljük — és igencsak hasonló a helyzet a baszkokkal, a katalánokkal és még több, önálló államiságát csak részben, vagy egyáltalán ki nem harcolt néppel. De beszélhetünk a török iga lerázása után újraalkotott görög, vagy (ha már zsidókról van szó) az Izraelben kifejlesztett ivrit nyelvről is — csak arról nem, hogy egy közösség nyelve „visszavonhatatlan” lenne.
„Ezt a történeti irányt a tragikus pusztulás ellenére sem másíthatja meg senki, és nem fordíthatja visszájára” — zárják szerzőink e sajátos ömlengést. „Ez lezárt történet, aminek az emlékét meg kell őrizni, s tanulságait levonni” — szabnak nekünk újabb normákat. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem elborzaszt az az önkény, ahogy mondatról mondatra változik a szerzők nézőpontja. Az ég szerelmére: ha a „zsidóság” története „lezárt”, azaz vége van, mert a nácik és nyilasaink a zsidókat kiirtották, akkor miről beszélünk, mi ellen tiltakozunk — és egyáltalán, kik akarnak itt nemzetiséggé szerveződni? Ha viszont vannak Magyarországon zsidók, akkor a történetük sem érhetett még véget!
Irgum-burgum
Álláspontjuk ilyetén… hm… megalapozása után jó magyar módon, azzal nagyjából azonos terjedelemben apokaliptikus víziót vázolnak arra az esetre, ha bármi is máshogyan történne, mint azt ők, huszonegyen akarják: „A nemzetiségi biznisz azonban a szembesítést, a gyászmunkát tereli el olyan végezetesen megosztó irányba, ami a magyar zsidóság teljesítményének még az emlékét is eltörölné. Egyúttal felment a kultúrába szervítés lehetősége és felelőssége alól. Különösen elítélendő egyes médiumok tüsténkedése a rosszul értelmezett liberalizmus nevében. Meggondolatlan „tájékoztatásuk” a nemzeti azonosság még végzetesebb megosztását szolgálja”.
Itt ismét külön kell választanunk a leírt szavakat a kimondani kívánt gondolatoktól. A leírt szószerkezetek (sőt, néhol maguk a szavak is) nem fejeznek ki semmit: nincs a szembesítésnek iránya, az irány nem töröl és nem oszt meg, az azonosságot nem lehet megosztani, prózában nincs „gyászmunka”, és még költői műben sincs „kultúrába szervítés”. Ezeknek a kifejezéseknek egész egyszerűen nincs jelentése (a „gyászmunka” összetétel versben felruházható valamilyen alkalmi tartalommal, de a köznyelvben értelmetlen). Ami mögöttük van, az egyrészt egy program: mi az, amit a (megmaradt) zsidóknak csinálniuk kellene, másrészt néhány ordas hazugság, harmadrészt a kizárólagosság igénye. A szerzők szerint a zsidóknak (mint zsidóknak) egyrészt az elhunytakat kell gyászolniuk, másrészt emléküket kell ápolniuk, harmadrészt pedig azon kell igyekezniük, hogy eleik teljesítményét a magyar kultúra szerves részévé tegyék. Ebben a harmadik pontban ismét a már-már szokásos kettősséget fedezhetjük fel: szorgos váteszeink (a liberalizmus mibenlétének kizárólagos tudorai) egyrészt azt állítják, hogy soha nem volt a magyartól elkülönült magyarországi zsidó kultúra (ez ugyebár nem igaz), másrészt azt, hogy nevezett magyarországi zsidó kultúrát be kell építeni a magyarországi magyar kultúrába. Az ordas hazugságok sorát a „nemzetiségi biznisz” kifejezés alkalmazásával nyitják meg: ebben a szövegkörnyezetben ugyanis ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy valakik anyagilag jól akarnak járni a zsidók nemzetiséggé szervezésével, ez ugyanis eléggé természetes (nagyon kevés az olyan, nemes cél, amiért emberek teljesen önzetlenül, egyéni érdektől mentesen dolgoznának). A hazugság az, amit nem mond ki, csak érzékeltet: az, hogy a nemzetiséggé szerveződés elutasítása nem hoz nagy pénzeket másoknak. De még mennyire hogy hoz! A nemzetiséggé szerveződés elutasítása épp úgy üzlet, mint a szerveződés — sőt, mint látni fogjuk, jóval inkább az. Hazugság továbbá, hogy „egyes médiumok” a liberalizmus nevében tüsténkednének, amikor tájékoztatják nézőiket, olvasóikat a nemzetiséggé szerveződés igényéről. A dolgukat végzik, amikor tájékoztatnak. Ezért fizetünk. Ha nem tájékoztatnának, nem fizetnénk, és tönkremennének. Nem az a liberalizmus, ha az embereket tájékoztatjuk arról, amit őket érdekli, hanem az a cenzúra, ha ezt megtiltjuk. A megosztást, ember ember ellen (magyar magyar ellen) hangolását nem a „tájékoztatás” szolgálja, hanem a cenzúra — a mindenféle idézőjel nélküli tájékoztatás tiltása.
Mit akarnak?
„Felhívjuk a kormányzat s minden felelős társadalmi szervezet tagjainak figyelmét, vizsgálja meg ki-ki a maga területén: a holokauszt, az egypártrendszer, majd a legutóbbi 15 év milyen anyagi, demográfiai és társadalmi változást idézett elő a zsidóság életében, ami a zsidóság képviseletének az előző rendszerben kialakult rendjét túlhaladottá tette. Kezdeményezzenek sokszínűbb, új demokráciánknak megfelelőbb zsidó képviseletet, amely a zsidósággal kapcsolatos partneri viszonyt magasabb színvonalon, hatékonyabban képes ellátni. Hangsúlyozzuk, hogy ez nem elsősorban állami feladat, hanem a magyar társadalom minden szegmenséé. Azé a modern, most újabb erőpróbája előtt álló magyar társadalomé, amelynek fejlődése az itt élő zsidóság lététől elválaszthatatlan.
A rendszerváltás hajnalán magyarként és zsidóként felléptünk már ilyen visszaminősítés ellen. Ezúttal nem zsidó honfitársainkat is csatlakozásra kérjük, mert ezt az újabb kísérletet a nemzetiséggé nyilvánításra a magyarságról való leválasztásnak, s a mindeddig elmaradt gyászmunka végső elutasításának tekintjük” — foglalják össze szándékaikat, amik megértéséhez már megint primitív zagyvaságok rétegeit kell lehántanunk a gondolati magról. Természetesen nem „a zsidóság élete” tette túlhaladottá a zsidók képviseletének (meg nem nevezett!) rendjét. Természetesen nincsen „a zsidósággal kapcsolatos partneri viszony”, és ha lenne ilyen, azt aligha valamiféle „zsidó képviselet” láthatná el, bármit is értsenek e tisztázatlan tartalmú fogalmon. Magyarországon legutóbb Hitler és Szálasi állt a zsidósággal kapcsolatos partneri viszonyban, és ezeket az időket nem kívánjuk vissza. Pláne nem magasabb színvonalon és hatékonyabban. A zsidókat nem lehet nemzetiséggé „visszaminősíteni”, mert soha nem minősítették őket „oda” — ama bizonyos „partneri viszony” idején például vallási alapon különböztették meg (zsidó vallásúaktól származtatták) őket. Dolgokat épp úgy nem lehet „való leválasztani” egymásról, mint ahogy „történő erőszakolni” sem lehet őket. Egyúttal hadd konstatáljuk, hogy a szerzők ismét csak az „itt élő zsidóságról” beszélnek — mint tudjuk, ez az, amit a szöveg korábbi részeiben kiirtottak, és aminek története véget ért.
Ebből a ködgomolyból annyi azért elősejlik, hogy a szerzők elfogadnak a nemzetiséggé nyilvánítást kezdeményezők álláspontjából annyit, hogy szükség van a zsidók valamiféle képviseletére. Elismerik, hogy a jelenlegi képviselet (tehát van ilyen!) „túlhaladott”, és nem fogadják el a nemzetiségi szerveződést, de semmi pozitívat nem hajlandók állítani arról, hogy milyen képviseletet tartanának kívánatosnak. Az egyetlen, kihüvelyezhető igény, hogy ez ne legyen egységes: legyen „sokszínű”, meg „új demokráciánknak megfelelőbb” — és ezzel vége is az egésznek.
Ha már képviseletről beszélünk, nem kerülhetjük meg annak tisztázását, hogy kiket képviselnek ezek a bizonyos képviselők — nos, ez az, amivel az önjelölt cenzorok meg sem próbálkoznak. A teljes szövegben egyetlen félmondat erejéig sem foglalkoznak annak tisztázásával, hogy kicsodák, mifélék is azok a bizonyos zsidók? Alapvetően ez lehet a megfogalmazások bántóan durva magyartalanságának fő oka is: ha nem tudjuk, kiről, miről beszélünk, nem tudhatjuk azt se, hogy mit mondunk.
Vizsgáljuk hát meg: kik is azok a zsidók?
Az igazi magyarok
Amikor őseink belovagoltak ide a Kárpát-medencébe, a különböző becslések szerint mintegy 5–10 százalékuk zsidó vallású volt (ez volt a kazár birodalom államvallása). Némileg mást és máshogy ettek, mint a többség, ha tehették, nem vasárnap, hanem szombaton pihentek meg, és nem a szellemek jóindulatát kérték, hanem egy istenét, de attól még együtt legeltettek, együtt kalandoztak, együtt nyilaztak, együtt itták a kumiszt a többiekkel, és ezek a különbségek nem zavartak senkit. Az ősi magyar kultúra fáján sok hajtás nőtt egymás mellett: az egyik ilyen, a másik olyan.
Így is maradt mindez a kereszténység felvételéig: a zsidó magyarok ugyanis (jellemzően) nem tértek át. A keresztény térítők tűzzel-vassal-vérrel ránk erőltették az új hitet, és gyökeréig lerombolták a „pogány” kultúrát, akár volt köze a valláshoz, akár nem (már ez a megkülönböztetés is értelmetlen: akkoriban mindennek volt köze a valláshoz). Csak a zsidók maradtak magyarok: a többiek „pogány magyarokból” „keresztény magyarokká” váltak. Zsidó magyarok nélkül mondhatni, csak tárgyaikból következtethetnénk őseink szokásaira, hitvilágára: az első feljegyzések már azok emlékét se rögzíthették volna.
Később persze tömegesen települtek be hozzánk zsidók — mint ahogy keresztények is. A zsidók magyar hagyományai épp úgy elenyésztek, a zsidó világhagyományba olvadtak, mint a keresztény magyaroké a keresztény világhagyományba.
A megkülönböztetés
A keresztények szerte Európában utálták és mindenféle aljas módokon kirekesztették a zsidókat, a korszellem pedig előbb-utóbb betört hozzánk is. Utóbb. A kulturális értelemben vett Európában mi vezettük be utolsónak és talán legenyhébben a zsidóellenes törvényeket (II. András a beregi döntéssel és az Aranybullával, amiről ezt valahogy elhallgatjuk a tananyagban). IV. Béla még visszacsinált ebből egyet s mást, de a lejtőn már nem volt megállás: a többség mindig és mindenhol igényel magának egy bűnbakká tehető kisebbséget, és a zsidók erre nagyon alkalmasak voltak. A kifosztható, megverhető, megalázható kisebbség a többségi öntudat fényezésének fontos eleme, tehát a kifosztható, megverhető, megalázható kisebbséget meg kell különböztetni. A fegyverforgatástól és a földtulajdontól eltiltották, „szégyenruha” viselésére kötelezték, mindenféle módon megalázták és alacsonyabb rendűnek minősítették őket. A Budát „felszabadító” keresztény hadak pogrommal ünnepelték meg fényes győzelmüket, de a zsidók kifosztása a kisebb-nagyobb anyagi gondok megoldására is kézenfekvő megoldásnak számított.
Nagyon fontos tehát, hogy megértsük: a zsidók mindig a többi kisebbségi csoporttól eltérő, negatívan kivételezett szerepben voltak. Ezért a zsidó identitás minőségileg más, mint a szerb, az oláh vagy a bunyevác. Szerb, oláh vagy bunyevác az, aki annak tartja magát: zsidó az, akit annak tartanak. Ennek szélsőséges példájaként küldtünk haláltáborba kifejezetten antiszemita politikusokat, akiknek sejtelmük sem volt arról, hogy a felmenőik közt akadt zsidó is — hétköznapi példának pedig itt vannak önjelölt „fajmagyarjaink”, akik odamondogatnak mindenkinek, aki fekete kabátban és kalapban merészkedik ki az utcára. Zsidók tehát nemcsak voltak és vannak, de ha nem lennének, újratermelnénk őket, hogy a primitív bunkóknak legyen kit utálniuk.
Nos, ezt az utálatot nem enyhíti a „gyászmunka”, ez ellen nem hat semmiféle „való szervítés” vagy „történő integrálás”. Ez ellen csak a primitív bunkók megszüntetése hat: az oktatás és a nevelés, a tájékoztatás és felvilágosítás, az összes kérdés „kibeszélése”, a tabuk ledöntögetése — szóval, pont az ellenkezője annak, amit a nyilatkozat szerzői szeretnének. (Mit szeretnének? Követelnek!)
Képviseleti rendek
A jelenlegi magyar jog tudomásul veszi, hogy Magyarországon van zsidó kisebbség (élnek zsidónak tartott emberek), éppen ezért támogatja is őket, mint minden más kisebbséget. Elismeri továbbá, hogy a holokauszt nemcsak egyénileg volt tragédia a magyarországi zsidóknak, de az volt a hazai zsidó közösségnek is, ezért (kárpótlás és egyéb címeken) külön támogatja is azt. Hasonképpen a zsidó közösség kapja azokat a kárpótlásokat, amiket külföldi bíróságok ítélnek meg jogutód nélkül elhunyt magyar zsidóknak, a zsidó közösségre hagyja a vagyonát sok, örökös nélkül elhalálozó honfitársunk, a zsidó közösség kap pénzt a magyarországi zsidó kultúra ápolására, intézményeinek fenntartására, és még nagyon sokféle módon, különféle normatívákból, céltámogatásokból és ki tudja, hányféle módon. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy kik képviselik ezt a közösséget, egyáltalán nem mindegy e közösség jogállása.
A magyar jog — jelentős részben a mostani tiltakozók ügybuzgalma folytán — a „zsidóságot” nem nemzetiségi, hanem vallási kisebbségnek tekinti. Egyáltalán nem igaz, hogy a huszonegyek és elvbarátaik „a rendszerváltás hajnalán”, azaz a nyolcvanas évek vége felé buzgólkodtak volna ennek érdekében: a politikai rendszerváltás legvégén, az Antall-kormány megalakulása után léptek fel, de ez végülis nem fontos. A lényeg az, hogy sikerrel tették, és ennél fogva az összes pénzt a zsidó egyház kapja, és osztja szét belátása szerint. Ha jól olvasom a híreket, ez nagyjából azt jelenti, hogy a különféle zsidó felekezetek egyikének jár pénz (paripa és posztó), a többinek — és a nagy-nagy többségben élő vallástalan zsidóknak — pedig coki.
Ha valamiben egyáltalán biztosak lehetünk, hát abban igen, hogy a zsidó vallás és a zsidó identitás kapcsolata eléggé egyoldalú: a zsidó vallásúak szinte mind zsidónak tartják magukat, de a magukat zsidónak tartó emberek nagyon kis hányada vallásos (bár ezek többsége zsidó vallású). A különféle zsidó felekezetek együtt is csak a magyarországi zsidóság töredékével állnak kapcsolatban. Objektíven nézve a zsidók Magyarország második legnagyobb nemzetisége.
A zsidó egyház erősen hierarchikus felépítésű; vezetőit nem a közösség választja, gazdálkodását világi szervezetek nem ellenőrizhetik. A nemzetiséggé nyilvánítást igénylők nem többet és nem kevesebbet akarnak, hogy ehelyett egy választott és ellenőrizhető szervezet kapja és ossza el a különféle világi jogcímeken a zsidó közösségnek járó támogatásokat — a nyilatkozók pedig azt követelik, hogy Magyarországon erről még csak ne is beszélhessünk.
Nem csatlakozom a felhíváshoz.
