Nagyon klassz élményeim voltak az elmúlt időszakban. Jártam gyönyörűséges, fenséges hegyek között, szájtátva bámulva a természet nagyszerűségét, tomboltam koncerteken, eregettem papírsárkányt, dögönyöztem pár hetes pulikölyköt, napsütéses őszi napon ültettem facsemetét. És rájöttem arra, hogy mennyire, de mennyire sekélyes, érdektelen, piti dolog ezekhez képest a politika. A fenti tevékenységekben ugyanis embernek éreztem magam, aki megéli, élvezi az élet apró örömeit.
A nyájas olvasó talán emlékszik, hogy szeretett blogunkon másról is szoktam írni, mint a közélet. Ugyanakkor nem tudok kibújni a bőrömből (nem is nagyon akarok, úgy összenőttünk már): érdekel a környező világ, a közélet, markáns véleményem van róla, és igényt tartok demokratikus jogaimra. De egyre rosszkedvűbben, apatikusabban, lemondóbban figyelem hazai politikai életünket, annak szereplőit. Dúl az igénytelenség, a cinizmus, a tahóság, a provincializmus, a gátlástalanság. A választópolgárt – engem – egységsugarú, ostoba, gondolkodásra képtelen lényként kezelnek, a legrosszabb ösztönökre játszva és embert ember ellen kijátszva, lenézve. Tényleg ezt gondolják? Tényleg büszkék arra, hogy egy olyan társadalmat vezetnek, amelynek tagjainak ők és csak ők tudják megmondani, hogy merre van az előre, milyen értékeket valljanak, hogyan neveljék gyermeküket (az oktatási rendszer megérne egy külön misét), milyen színházba járjanak, mit nézzenek a tévében, mit gondoljanak. Elkeserítő. Az a néhány hang, amely az én gondolatiságomhoz közelebb álló nézeteket hirdet, olyan erőtlen, olyan halk, hogy alig hallható. Nem vagyok sem idealista, sem naiv, tisztában vagyok azzal, hogy a világ bonyolultságaira adekvát módon reagáló összetett mondatok nem férnek bele a fél- vagy egyperces hírek kategóriájába. Oda csak a „rezsiharc”, „fülkeforradalom” (jaj, bocsi, már az sem, hiszen nem is volt), „két hét alatt rendet csinálunk”, „gazdasági tündérmese”, „elmúltnyócév”, "bukott baloldal" típusú végtelenül leegyszerűsített bornírtságok férnek bele, azt gondolva, hogy a zemberek ezt simán megeszik.
Az én gusztusom más. Olyan közéletet akarok, amelyben értelmes, értékeket hordozó mondatok hangzanak el; a választópolgárt nem hülyének nézik, hanem partnernek, felnőtt embernek tekintik; ahol a sokféle vélemény, gondolkodás, (horribile dictu) érdek békésen megél egymás mellett, tartalmi vitákat folytatva; ahol nem fordítják egymás ellen a társadalmi csoportokat; ahol a gránitszilárd jogszabályok nem változnak ötpercenként; nem késztetnek állandóan mindenféle (szabadság-, rezsi-, béke- stb.) harcra.
Egy korrekt, kiszámítható, tisztességes, kulturált, értékalapú politikai közegben még a koncerten csápolás, a természet kincseinek élvezete, a barátokkal találkozás és az emberi lét számos vonatkozása is derűsebb, örömtelibb. Nekem. És másoknak?
