Ezerkilencszázhetvennégyben már
rég megboldogultam, te ifjú titán, adjunktus
lettél a tanszéken, piros tagkönyv a zsebedben.
Nem voltál felhő, ki nadrágba bújt,
kezedben toll, mindig arra várt, hogy hűséged
minden áldott reggel hallja, lássa, és szagolja
A Párt,a Párt, a Párt, a Párt, mert
előre csak így mehettél, át másokon, és tudora lettél
a szocialista esztétikának, iparnak, sőt mezőnek
Gazdaságnak, és docens lettél nemsokára, Erfurt és Plovdiv
várt, Banszka Bisztrica, kopasz hülyék konferenciái
és mondtad, és nyaltad, és mondtad, és nyaltad, és
Kirúgattad a fiatal tanársegédet, kinek Isten, az ópiumos Isten
tehetséget adott, lett belőle professzor Texasban, s ezért
mindig hálás volt neked, ki közben a plénumon szavaltál.
A rendszer változott. Váltották, váltódott, csak megváltani nem
tudott senkit, téged sem, professzor urat, ki polgári nézetek
felé, o, ri, en, tál, ó, dott.
Már tévében szavalsz, s neved mögül kikopott az elvtárs,
te mindig is, te már akkor, hisz jól tudjuk, Erfurtban, Plovdivban,
Banszka Bisztricában, sorok között, elrejtve,
Valójában, tulajdonképpen, ha belegondolunk
mérsékelten bár, de előre mutattál,
szerényen a Journal of East German
Philosophyban, és más világlapokban, majd
széked elfoglaltad a nagyteremben.
Most itt állunk szemben, én a halott
és te ki sohasem éltél. És kimondod, hogy nevem
önkényuralmi és nem javasolt Abádszalókon úlicának.
Pont
le
szarom.
