Remélem, egy pillanatig se hittétek, hogy a turulos téma a minapi szemezgetéssel kifulladt volna. Épp ellenkezőleg: kultúránk e gránitnál maradandóbb oszlopának (mert hát e verseket nem írják át havonta: ezek úgy tökéletesek, ahogy költőik tollából kikerültek) épp csak a felszínét karcoltuk meg kicsinyég. Mivel sem érzékeltethetjük ezt jobban, mint annak bemutatásával, hogy az igazán elkötelezett művészek nem eléxenek meg egy-egy magányos, az életműben elszigetelt turulos verssel: külön művekben mutatják be e magasztos szimbólum biológiai, szakrális, virtuális-spirituális és tárgyiasult jelentéseit. Így például Mosonyi Gyuri bácsi sorozatunk XXIX. részében közölt látomása az eladdixép fővárosunk XII. kerületében tárgyiasult, bűnranda turult fenyegető veszélyek ellen mozgósított, itt alant viszont a magyarul tökéletesen beszélő Orbán Viktor őseként mutatja be e nemes szárnyast, akit ezzel már-már wendrinerhermanni magasságokba emel:
A jövőért
Többnyire, szolgaságban éltünk,
Idegen uralkodók alatt,
Miközben a világ jó része,
A szabadság és a jólét felé haladt.
Először van olyan Vezetőnk,
Ki tökéletesen beszél magyarul;
Előtte áll a jövő,
Múltjában "száll" az ős magyar turul.
Néhányszor feltámadt a magyar,
De százszoros volt a túlerő,
A vereségbe beletörődtünk hamar,
Mert ágyú helyett, áruló bújt elő.
Uraink, már sehol se voltak,
Hogy vérbe fagyva hagyott Trianon.
Igazságot hirdettek a döntők,
Innen, és túl az Alpokon.
Milliókkal többen élnénk ma,
Temetőkben és határon túl a hon!
Mégis békén kell élnünk mindazokkal,
Innen, és túl az Alpokon.
Bízvást, habár bolsik tettek tönkre,
Utódok polipkarja rángat,
Van Vezetőnk, Kinek útját járva,
Felépítjük tönkretett hazánkat!
Csatornák nyílnak Duna - Tisza között,
A búzakalász, újra magyar jel lesz,
Lesz iparunk, és a magyar munka,
Nemzetünknek becsületet szerez.
Terveinkhez múltunkat is mérjük;
Volt tisztesség, és lesz is! - Reméljük!
Kisebbségben leszünk más földrészek mögött,
De éltet a tudásvágy, ha szívünkbe költözött.
Európa itt van; a szélesebb haza,
Több - százmillió ember otthona;
Ahány fényes csillag lesz zászlónkon, a kéken,
Annyi megkönnyebbült sóhaj kél az Égben!
Ahány megkönnyebbült sóhaj kél az Égben,
Annyi biztatás, hogy nemzetünk megéljen!
Az erősen szadisztikus beállítottságú Varga Károly (a költeményt eredetileg idéző és kommentáló Dogfüggő szerint) az eddigi véres vesszőfutások felülmúlását szorgalmazza egy zöld fűben üldögélő, magyar, ámde ezzel ellentétben árpád-sávos szívű illetőnek. A háttérben egy leláncolt, tarka papagáj száll a magasban. Talán kidobták egy ablakból.
Magyarság
Elég volt az alvásból, ébredj fel szunnyadó országom!
Ébredjetek magyarok nem vagytok egyedül a világon.
Szálljatok akár a büszke turul madár az égen,
S küzdjetek akár a sok sebtől vérző farkasok!
Felbőszült rab madár kecsesen száll a magasban.
Hatalmas leláncolt szárnyai látszanak a horizonton.
Piros és fehér ez , te pedig ülsz a zöld fűben némán.
Az agyad magyar, de a szíved az mi Árpádsávos.
Magyar csak magyar emberként ébred kerek e világon.
Még így is nehezen de átláthatunk a hibákon.
Emelkedj hát szakítsd le rab láncaid!
Múld felül az eddigi megalázott, véres vesszőfutásaid!
Magyar ki mindig a tudás népe volt,
Az a baj, hogy a nemzet már velejében holt.
A határon túl öt millióan magyar földön járnak,
Mégis idegen része az a szép Magyarországnak.
Magyar által ne folyjék még több magyar vére!
Mert az csak butítás amit látsz a tv-be’.
Gyönyörű szép ébredés nem ronthatja el álmunk,
Nehogy arra riadjunk vérben áll országunk.
Érezd, hogy van helyed az egész világon bárhol,
Ne félj ide visszatérhetsz ha megnyugvásra vágysz.
Én nem adom fel itt élek és ide temessenek el,
Ha magyarnak születtél az ország nem felejt el.
Mivel első táltoskirályunkat egy turultól szülte Emese, egyáltalán nem meglepő, hogy e madárhoz különösen költőnőink vonzódnak. Meglehetősen nyilvánvaló módon azért, mert megismételni vágynak e tettet — nemzetünk tragédiájára ez még egyiküknek se jött össze. Írni azonban a vágyódásról is lehet, amint ezt Szilágyi Krisztina alábbi remeklése oly ékesszólóan illusztrálja:
Az ősi Turul
Az ősi Turul megpihenni készül,
Földjének részét már elvették végül,
De mit tud ő tenni egyedül magában,
Ha nincs összetartás ebben az országban.
Szárnya alatt süvített hajdan a szél,
Akkor még miénk volt Kassa és Felvidék,
Látta a tengert, s lemenni a magyar napot,
Helyette ma már csak határokat kapott.
Szabad szíve szállna vad rengetegbe,
Béklyóit levetné, a nagy fergetegbe
Toborzóra készül a magyar hazáért,
Pajzsát is letenné a régi határért.
Harcba hívja utoljára az ősi nemzetet,
Ontaná a vérét még egyszer veletek,
Hisz aranyszabály lenne: Mindent vissza,
Új történelem lenne amit ő megírna.
Az ősi Turul most már megpihenni látszik,
Magyar földön nincs több mire vágyik,
Újra elindul egyszer a végtelenbe,
Csak tudni szeretné, minden a miénk lenne.
Nedudgi néninek is volt már itt turulos verse (ugyanott, ahol Gyuri bácsié), de hát ő különösen szorgalmas poéta...
Magyarok madara
Óh, legendás turul madár
Egykoron a magyar népnek
győzedelmeket halmoztál.
Őseink földjéről elűztek
a Kárpátok bérceiről
Végzetes sebek értek,
De mindig túlélted.
Hol jársz most?
Nagyon aggódunk érted!
Nélküled élünk, több mint 80 éve.
Lehet, hogy elmenekültél
vissza a dicső múltba?
Nélküled hull a könnyünk.
Nélküled eltemetve a haza,
széthull darabokra
Csodás madár,
jöjj vissza egy szóra!
Hozzál áldást a szétszórt magyarokra!
