Wekerle minden csütörtök este a Kék Kakasban vacsorázott. Nyolckor kifiákerozott a Lónyai utcába, Weszelinovics úr már kint várta a kapuban esernyővel, akár esett, akár fújt. Ha péntek, akkor Wekerle,
hideg disznópecsenye, szép nagy porció, savanyúval, vereshagymával, a sört egyenesen Heimlichtől hozatták Soroksárról, jegelt hordókban mint Wampetichék. A Miniszterelnök a Rózsaszobában étkezett, általában
elkísérte őt Rhédey titkár, aki soha nem evett semmit, pedig Wekerle mindig kapacitálta.
— Legalább egy pörköltet egyen, Rhédey, a paradicsom a Weszelinovics pörköltjének a titka, ilyen jót sehol sem eszik, a maga baja, ha nem próbálja ki — szokta volt mondogatni.
Aznap azonban nem Rhédey titkárral érkezett, hanem egy magas, bajuszos fiatalemberrel. Weszelinovics úr úgy üdvözölte az idegent, mintha az miniszter lett volna, vagy legalábbis belső titkos tanácsos, soha sem lehet azt tudni.
— A kertben eszünk, Weszelinovics — parancsolta Wekerle.
— Nagyméltóságú uram, igen nagy hidegek járnak, nem eszik most senki a kertben — tördelte kezét a vendéglős.
— Nem baj az, Weszelinovics, nem baj az — lépett be a kapun Wekerle, a fiatalember pedig követte a kis kerthelyiségbe, ahol a vendéglős hamarost gyertyát és melegítő alkalmatosságot hozatott.
— Na, Szentirmay, merre vannak azok a tüzek — kérdezte a Miniszterelnök, ahogy magukra maradtak. Szentirmay Bálint Hieronimy Károly belügyminiszter úgynevezett VI. osztályát vezette, hivatalosan a tűzesetek kivizsgálásával foglalatoskodott.
— Pesten, nagyméltóságú uram, már Pesten — válaszolta Szentirmay igen-igen sötéten.
Von Radek ezredes, a bécsi titkosrendőrség vezetője és Wolpert Andreas invesztigátor is Pesten volt már. Valamitől nagyon féltek, dehogy mitől, azt nem tudta senki. Wolpert Andreas emberei a budapesti rendőrségen szaglásztak, mindenféle régi papirosokat kutattak. Amióta Kossuth Lajost Tisza Kálmán tiltakozása ellenére megfosztották állampolgárságától, Pesten furcsa dolgok történtek, nagyon furcsa dolgok.
— Aztán mekkora az a tűz, Szentirmay? — kérdezte Wekerle.
— Hát ekkora — mondta Szentirmay. és egy dobozt tett le az asztalra.
— Ez egy Nobel-féle nitroglicerines bomba. Vagy tízszer nagyobb annál, amilyennel a Brazivojevics Miroszláv herceget robbantották fel. Ez persze csak egy minta, de a valódi is itt van már Pesten valahol. Látja, nagyméltóságú úr, ez itt fent egy óraszerkezet, tökéletes munka — tette hozzá Szentirmay.
— Von Radekék tudnak erről? — kérdezte suttogva a Miniszterelnök.
— Még nem, de napok kérdése lehet. Az invesztigátor eszes ember.
— Kik vannak benne ebben, Szentirmay?
— Nem tudom a neveket, még nem tudom — válaszolta a fiatalember.
— Teljes felhatalmazást kap, a legmagasabb felhatalmazást — állt fel az asztaltól Wekerle Sándor. Aznap nem volt sem disznópecsenye, sem savanyú.
Pár héttel később Franz von Himmelmayr tábornagy, a császári vezérkar főnöke Budapestre érkezett. Fejérváryval azonnal a Brassayba hajtattak. Himmelmayr negyvennégy éve nem járt Pesten. Pontosan 1849. október hatodika óta. Akkor hadnagy volt. Egy felkelőt lövetett agyon a Rácz téren, Budán. Valami százados volt, de a neve nem jutott az eszébe.
Egyedül jött. Agnes, a felesége, aki huszonnyolc évvel volt fiatalabb nála, és rossz nyelvek szerint a Császár szeretője volt, nem jött vele. Ez csak afféle unalmas tanácskozás a a magyarokkal a huszárezredekrõl. Tíz óra lehetett, amikor a Tábornagy nyugodni tért. Nem értette miért fontoskodik annyit von Radek. Állandóan a nyomában járt a kövér Wolpert invesztigátorral együtt.
Tizenegy órakor kopogtattak Himmelmayr ajtaján. A testőrtisztje volt. Radek és Wolpert kíséretében egy fiatal magyar várt bebocsátásra. Himmelmayr dühösen beengedte őket, Radek alig győzött a bocsánatáért esedezni. A testőrtiszt gyertyát hozott, a magyar pedig azonnal a tábornagy ágyához sietett. Egy fekete dobozt emelt ki alóla.
— Ezt elviszem, Tábornagy Úr, csak zavarta volna az álmát — mondta a magyar. Radek és Wolpert Andreas rémülten bámulta a dobozt, de egy szót sem szóltak. Himmelmayr félálomban volt, semmit sem értett az
egészből. Csak azt akarta, hogy hagyják végre békén.
A korabeli rendőrségi krónikákban nincs nyoma az eseményeknek. Egy év múlva Kossuth apánk is meghalt Turinban. Szentirmay Bálint hamarosan megvált a hivatalától, elhajózott Amerikába. Soha senki nem hallott
felőle többé.
Egyszer minden történetet elfelejtenek, szokták mondani.
De azt nem teszik hozzá, hogy a történeteknek több halála is van, lassan nyeli el őket az enyészet. A Brassayt lebontották, a Kék Kakast is, a Rácz teret pedig beépítették. Himmelmayrrõl kadétiskolát neveztek el Bécsben, de aztán átnevezték Roppel katonai akadémiának.
Indiana államban, Birchtownban van egy Aristide Szentirmay Street. Szentirmay Arisztidrõl, a magyar szabadságharc vértanújáról nevezték el, valamikor a harmincas években. Senki nem tudja, hogy mit jelent ez
pontosan, a magyar, a szabadságharc, a vértanú, de azért ott van. Csak úgy.
(2002, Korridor)
