Egy magát jobboldalinak valló értelmiségivel közölt interjút a Heti Válasz. A papírforma szerint, nekem most arról kellene írnom, hogy micsoda sületlenségeket beszél ez az ember, milyen sötét, gerinctelen karrierista, milyen gusztustalanul szolgálja ki a rendszert, mennyire nem européer, és a végén valami összefoglaló keménykedés jönne arról, hogy az ilyenek miatt tartunk itt.
Eszem ágában nincs ilyeneket írni. Régen olvastam ilyen szomorúan józan, bölcs mondatokat. Gyurgyák János eszmetörténész és könyvkiadó elképesztő munkabírású, tisztességes, okos ember.
Máshogy okos, mint azok az emberek, akik engem körülvesznek. Mások a megközelítései, más az ő világa, másra figyel, mint én. Ennek ellenére ezek a gondolatok nagyon közel állnak hozzám, magam is meglepődtem, hogy mennyire közel.
Kérem az Olvasót, szánjon rá tíz percet arra, hogy elolvassa ezt az interjút!
.................................................................
Van a társadalomnak egy szelete, egy nagyon kis szelete, amelyet egész életünkben meg akarunk ismerni. Ez a kis szelet, egyetlen egy emberből áll, és egy egész életünk van arra, hogy megfigyeljük. Azt természetesen nem állítom, hogy megértjük ezt az embert, hogy képesek vagyunk arra, hogy megismerjük a személyiségét, a társadalom többi részéhez, a múlthoz, a nemzethez, a hagyományhoz való viszonyulását, csak azt, hogy mást sem csinálunk, mint megfigyeléseket végzünk rajta.
Látszólag könnyű a dolgunk, hiszen megfigyelésünk tárgyának minden mozdulatát, minden gondolatát, teljes kapcsolatrendszerét tökéletesen ismerjük, sőt, szemben a társadalom lényegesen nagyobb szeleteit vizsgáló pszichológusokkal, szociológusokkal, filozófusokkal, megfigyelésünk tárgyát minden pillanatban befolyásolni tudjuk. Látszólag könnyű a dolgunk, hiszen megfigyelésünk tárgya képtelen hazudni nekünk. Látszólag.
A valóság az, hogy privát pszichológusként, privát szociológusként, privát filozófusként, általában megbukunk, és a halálos ágyunkon kell beismernünk tévedéseinket.
Ugyan miért is gondoljuk, hogy a hazugságnak, vagy inkább a valóságtól való rettentő félelemnek fátylán, mely néha oly tökéletesen takarja el tőlünk saját magunkat, tisztán és bizonyosan átlátva meglátjuk azokat, akiket alig ismerünk.
Hihetetlen magabiztossággal beszélünk olyan dolgokról, amelyekről szinte semmit sem tudunk, miközben megszeppenten, szégyenlősen félrefordulva, nézzük a tükörben az egyetlen embert, akit valóban megismerhetnénk.
Törésvonalakra figyelünk a társadalomban, egész gondolatrendszerek pontos evolúcióját próbáljuk feltárni, százezrek cselekedeteinek mozgatórúgóit akarjuk megismerni, miközben néha fogalmunk sincs arról, hogy tíz perccel ezelőtt miért mondtuk, tettük ezt vagy azt. Megpróbáljuk felismerni a manipulátorokat, miközben képtelenek vagyunk észrevenni, hogyan vezetjük az orrunknál fogva saját magunkat.
A társadalmi igazságosság mikéntjét kutatjuk, és a saját lelkiismeretünkkel sem tudunk mit kezdeni. Van aki elpusztítja lelkiismeretét, van aki általa pusztul el.
Néha be kellene ismernünk a kudarcunk, és nevetni egy kicsit magunkon. Ki kellene próbálni az összes oldalt, az összes álarcot, az összes ideológiát, mint a gyereklány az anyja rúzsát és magassarkú cipőjét, aztán ledobni mindent a földre, és elmenni egy jót inni a barátainkkal, és egész este porszagúan hétköznapi dolgokról beszélgetni. Ha még képesek vagyunk rá.
