"Sh'ma Jiszrael, Adonai Eloheinu, Adonai Ehad"
Ülök a szobában, a világ legbékésebb országában, és valahol egy másodunokatestvérem talán már a háborúra készül. Ülök a szobában, és valami jó kis Bajnai-poszton gondolkozom, miközben kollégáim Tel-Avivban az eget kémlelik. Ülök a szobában, és arra gondolok, hogyan zsidózik a Kurucinfo, egy csomó tornából felmentett kis internethuszár, miközben Izraelt olyan emberek támadják, akik készek meghalni a céljaikért. Ülök a szobában, és zsidónak érzem magam, miközben zsidónak lenni annyit jelent, hogy ott állsz a láthatatlan Vaskupola alatt, és várod az sms-t az öcsédtől, aki megkapta a behívóját. Ülök a szobában, és arról elmélkedem, hogy el kell menni Magyarországról, és nem gondolok arra a palesztin mérnökre, aki egy gázai szobában ül éppen, és ha nem fogja elhagyni azt a szobát fél órán belül, akkor meg fogja ölni egy becsapódó gránát. Ülök a szobában, egy laptop előtt, és azt hiszem, történik valami, pedig amikor történik valami, akkor szólnak a szirénák.
És nem szólnak.
Február végén Izraelben voltam egy csoportelmélet konferencián. Kora hajnalban értem Tel-Avivba, fél nyolc körül tudtunk csak elindulni a sivatagba. Két órát aludtam a szálláson, valamikor egy körül felébredtem, és elkezdtem keresni az ebédlőt. Mindenütt homok és kövek, néhány pálma. Gyerekektől kérdeztem meg, hol van az ebédlő, szépen beszéltek angolul. Ahogy kifordultam az útra, szembejött velem öt vagy hat tinédzser. Olyanok voltak, mint a gimnazisták egy nyári táborban. Eltekintve az M-16-os gépkarabélyoktól. Olyan természetesen lógott a vállukon a fegyver, mint azok a kis tarisznyák a bölcsészeken, valamikor a kilencvenes években, és talán ők is bölcsészek voltak, és pár év múlva a géppisztolyt tarisznyára fogják cserélni. Egy M-16-os az valahogy komolyabb dolognak tűnik, mint egy ilyen blog. Az M-16-ossal nem kommentelni lehet, hanem... ölni. Az ölés az pedig nem azt jelenti, hogy valaki beírja a kommentsávba, hogy így meg úgy meg kellene ölni ezt vagy azt, az ölés azt jelenti, hogy az ember meghúzza az elsütőbillentyűt, és lát egy másik embert meghalni. Az M-16-os az úgynevezett valóság egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása.
Mielőtt hazajöttem volna, egy éjszakát egy nagyon kedves izraeli matematikus házában töltöttem, elmentünk sétálni a környékre a gyerekeivel. Kicsit esett az eső, pár nappal azelőtt Jeruzsálemben még havazott is. Egyszer csak észrevettem egy mecsetet, olyan egy kilométerre lehetett. Egy másik országban. Egy olyan országban, amelyik hivatalosan nem létezik, de nem annyira hivatalosan az összes jó villanyszerelő és egyéb mesterember ott lakik, és egy normális világban úgy járkálnának át az emberek innen oda, onnan ide, mint Belgiumból Hollandiába a Baarle-Nassau-i kávéháznál, a palesztin orvos, az izraeli színész, Adonai egyik teremtménye, Adonai másik teremtményéhez. De nem járhat.
Mi sem "járunk" át a másik oldalra. De köztünk nincsenek falak, lőállások, drótkerítések és harckocsik, csak a fejünkben, és persze ragaszkodunk a falainkhoz és a lőállásainkhoz, és a virtuális M-16-osainkhoz, harcias népek vagyunk mi is, főleg a késő délutáni órákban a karosszékben. És szeretjük hinni, hogy a mi háborúnk is olyan.
A mi háborúnk egyszerűen csak nevetséges. Az a háború, amikor az eget kémleled, és nem az ATV-n a Kálmán Olgát. A mi háborúnk egy póz. Már arra sem emlékszünk, ki kezdte. Legendáink vannak a háború kezdetéről, azokról a régi időkről, amelyek persze lényegében most voltak. Valószínűleg jó így nekünk. Ezt értjük, ezt a nyelvet, ezeket a viszonyokat. És ez tulajdonképpen rendben is van, mondja Angela nagynéni és Francois nagybácsi, csak csináljátok halkan. Mi meg csináljuk, és azt hisszük, hogy most történik velünk valami, hogy ezek most azok az idők.
És nem.
