1.
...a Dódi bácsitól kapta azt az órát a nagypapa. Persze az oroszok elzabrálták. Kisgazda volt, meggyőződéses kisgazda. Mindig azt mondta, hogy lehet szőlő nélkül élni, de nem érdemes. Aztán 1950-ben a kommunisták elvették a szőlőt, meg a présházat a pincével. Belehalt. Ezt sohasem fogom megbocsátani a kommunistáknak. A Papi halálát.
Apámnak az a két szép hét volt az élete, 1956-ban. A Városi Bizottság tagja volt. Amikor az oroszok újra bejöttek, a Kisdombról lőtt rájuk, amíg bírta tölténnyel. Pestre szökött, így úszta meg a megtorlást, talán a kötelet, ki tudja. Október huszonharmadikán mindig gyertyát gyújtott, fent a kis szobában, a Mama szobájában, aztán csak nézte, nézte a lángot. Ő nem könyvből tanulta, hogyan kell nemzetinek és konzervatívnak lenni, ő az életből tanulta. Azt mondogatta, hogy csak addig akar élni, amíg az utolsó ruszki el nem takarodik az országból. Így mondta, az utolsó ruszki. Sajnos nem érhette meg. Csak a Mama, de ő már nagybeteg volt akkor...
2.
...az órát valamikor a hatvanas években adta el Apánk, amikor a kocsit vette, a Trabantot, a Hédit, így hívta, Hédinek. Imádta a Hédit, szét tudta szerelni, az utolsó csavarig, aztán fél nap alatt összerakosgatta. A Papi nagy szocdem volt. 54-ben halt meg, a rádió előtt, amikor kikaptunk a németektől a döntőben. Apa mindig azt mondta, hogy az volt a baj 56-ban, hogy visszajöttek bizonyos nyilas elemek, nem lett volna egészében rossz dolog, de a szélsőjobboldal miatt "nem volt más lehetőség, be kellett avatkozni a folyamatokba". Így mondta: "be kellett avatkozni a folyamatokba”. Azt mondják, hogy amikor meg akarták lincselni a városi párttitkárt, valami Szikorát vagy Sziporát, nem tudom már biztosan, Apánk bújtatta el. Kapott is valami kitüntetést, azt hiszem. Szerette Kádárt, vagy inkább becsülte, azt mondta mindig, nézzünk körül, itt a Hédi, meg a kétszobahall, bezzeg a románok meg éheznek.
3.
...Dódi bácsi biztos nem adta oda Papinak az órát. Szerintem vele temették el, mármint a Dódi bácsival. Nagyapa alkoholista volt. A harmincas években elitta a földjét, aztán megbetegedett, a mája, gondolom. Meghalt még 56 előtt. Apánk is ivott, de kevesebbet, nem mondanám, hogy alkoholista volt, inkább boldogtalan. Mindenhez értett egy kicsit, de semmihez sem igazán. Egyetemre járt, de nem végezte el, valami főiskolája volt. A kocsiját sem tudta megcsinálni rendesen, mindig szétszerelte, de aztán a Lajos, a barátja rakta össze. Hogy 56-ban? Apánknak akkor volt a sérvműtétje. Végigfeküdte az egészet. Rossz könyveket olvasott, de aránylag sokat. Biztos kézzel válogatta ki a rossz könyveket. Ez volt a hobbyja, a pocsék könyvek. Mert szegény olyan gyáva volt, hogy még egy jó könyvet sem mert elolvasni. A Mamát, igen, a Mamát szerette, de a Mama nem szerette őt, talán eleinte, de az
...
A három testvér a Mama temetésén találkozott utoljára, nem beszélnek egymással. Ez így biztosan igaz, de nem az igazság. Akkor mi az igazság?
Dódi bácsi, a Papi nagybátyja építészmérnök volt. 1931-ben ő tervezte meg Horthy Miklós solymódi villáját. Afféle nyári rezidencia volt, egyszerű és szép, mint minden amit Dódi bácsi tervezett. Ő ehhez értett. A fölöslegmentes, nyugodt szépséghez. A felesége, Magdolna is ilyen volt, egyszerűen szép.
Egyszer, amikor majdnem kész volt a ház, a Kormányzó váratlan kéréssel állt elő. Egy hajóablakot akart vágatni a homlokzatra. A Kormányzó tengerész volt, szerette a hajóablakokat.
— Nem lehet — mondta Dódi bácsi.
Wittman Aurél ezredes Horthy szárnysegédje, elképedve nézett a Kormányzóra, most mi lesz.
— Aztán miért nem lehet? — kérdezte a Kormányzó.
— Mert nem való oda — válaszolta Dódi bácsi, miközben fel sem nézett az íróasztala mellől.
Az igazság, a teljes igazság, hogy a solymódi villára nem vágtak hajóablakot. A többi sajnos nem érdekes. Nem marad meg belőle semmi.
Utószó:
— Azt nem értem, miért Dódi bácsi esztétikai öntörvényűsége az igazság. Az miért igazság egyáltalán? És miért nem igazság az, hogy konkrétan, és tényleg mi történt az órával? — kérdi Aliz, a nagynéném, aki írónő.
— Dódi bácsi integritásáról van szó, nem valamiféle esztétikai öntörvényűségről — válaszolom félénken.
— Akkor írd le — mosolyodik el Aliz néni. — Írd le, mert ha nem írod le, kékharisnyának fognak gondolni — provokál, miközben a kávéját kavargatja.
Dódi bácsinak volt élete a halála előtt, az unokaöccsének és a fiának meg nem volt. Talán nem voltak ügynökök, talán nem árultak el másokat, de elárulták saját magukat. Az is árulás, amikor valaki nem vállal el egy valódi életet, árnyékéletet él, és meghal, úgy, hogy az Isten is elfelejti. Meghal, s csak az unokák élethazugságaiban él
tovább, mint valamiféle bolygó szellem.
— Nekem csak Dódi bácsi élete számít, Aliz néni, a többi nem érdekel — mondom neki. Aliz néni arcát figyelem, a szép öreg arcát.
— Tündér, nekem is csak csupa fecni, meg nyesedék, meg véletlen szépség az életművem — néz rám szomorúan.
— Az is éppen elég lehet — gondolom, de nem mondom ki. A másik asztalnál D-209-ről, meg valami alcsúti birtokról kiabálnak. Mi megisszuk a kávét és csak hallgatunk.
...
Ezt a posztot tíz éve írtam a Korridorra. nem tudom, hogy eddig miért nem tettem fel a Vincentre. Talán most jött az ideje.
