Főhősnek van egy múltja, néhány rövid flaschback az első negyedórába belezsúfolva elmeséli, hogy szép reményekkel induló ifjú volt, aki vitathatatlanul ügyesen cuppant rá egy konjunktúrára, de amint az már csak konjunktúralovagokkal történni szokott picit el is taknyolt. Pár ügyes képi elemmel utalás történik arra, hogy a tehetség nem mindig elég, kell a szorgalmas és alapos felkészülés is, valamint a morális tartás. Hősünk kezdeti sikerei mintegy predesztinálják arra, hogy ő már többet soha a büdös életben egy átlagemberi státusszal be ne érje, érezzük, hogy ezt az embert a cselekmény bonyolódása során a Nagy Emberré válás fogja motiválni, mindegy, hogy mi ennek az ára.
Szépen domborodik a folyamat: a cél apránként mániává lényegül át, és az eszközhasználat is csöndesen átcsúszik a még megengedhetőből a morálisan vállalhatatlanba. A főhős rájön, hogy egy nagy-nagy rablás kell ahhoz, hogy belőle tutimenő legyen, a kisvilág ura, big fish in a small pond. Rájön, hogy ez egyedül nem megy, elkezd hát bandát toborozni. Az egyszerűség végett nevezzük a főhőst Győzőnek, a csapat neve pedig legyen: Narancsbanda.
A zsáner szerint maga a rablási cselekmény nem foglal el túl sok időt a filmből, a lényeg az építkezés. Győző fokról-fokra, szépen apránként építi a csapatot, néhány izgalmas, etűdszerű rész épül be a filmbe arról, ahogyan a bandavezér összeszedi az embereket, kisebb-nagyobb akciókkal próbára teszi a hűségüket, a számára fontos képességeiket, és persze közben adódik néhány vicces jelenet arról, ahogyan a nagyon alkalmatlanok kipotyognak, például túl sokáig dilemmáznak, túl sokat moralizálnak olyan helyzetben, ahol előbb ölni kell és utána sem gondolkodni.
Közben apránként betekintést nyerünk a Nagy Tervbe, megtudjuk, hogy mi a kincs, és lassan azt is kezdjük sejteni, hogy milyen rafinált, több csavart is tartalmazó módszerrel szeretne Győző és bandája annak a közelébe férkőzni. Túlspilázni fölösleges, a túl jó forgatókönyv sokba kerül, és minél több benne a hihető elem annál kevesebb lesz az eladott jegy. A kincs őrzői, és mindenki, aki abban érdekelt, hogy Győző és a Narancsbanda ne tehesse rá a kezét a bőségre pontosan a szükséges mértékben ostobák, és ha véletlenül kedvünk támadna beleírni egy olyan karaktert, aki mégiscsak megfingathatná Győzőéket akkor azt majd ellensúlyozza egy pont időben működésbe lépő Deus ex Machina. Csütörtököt mond a pisztolya, vagy pont akkor megy el az áram, amikor már majdnem feltörte Győzőék titkos szerverét a My Computer ablak előtt sűrűn gépelve. Ó, máj gád, mondja, még csak fél perc kellett volna, és leleplezem őket. Egyúttal ez a végszava is, mert előmászik az irattartóból egy krokodil és lenyeli őt egészben. Egy picit sajnáljuk, mert már majdnem megkedveltük.
Pörög tehát a sok duplatriplacsavar, a lényeg, hogy a néző a film háromnegyedénél már el legyen veszejtve, ne tudja, hogy akkor itt most ki is ver át kit, tetőfokán az izgalom.
Szükséges elem még a Narancsbanda tagjainak a felületes jellemábrázolása, eleinte csak finom utalásokkal, majd egyre egyértelműbb képekkel arra, hogy micsoda egy velejéig kapzsi gyülevész ez. A lényeg, hogy a film csúcspontját jelentő kincsrablós akcióig a néző előtt már szinte bizonyosság legyen, hogy itt kérem súlyos konfliktusok lesznek a bandavezér Győző és a tím között, és ez a konfliktus a bandatagok kapzsiságából fog kiindulni.
A film kulcsjelenete a rablás. Bejutnak a tutiba, ott a kincs. Csillog-villog, tonnaszám. Győző előtt a saját jövője lebeg, laza mozdulattal megigazítja a feje fölött megképződött glóriát és kiadja az ilyenkor kiadni szokott utasításokat: fiúk, telerámolni a sporttáskákat, de ésszel ám, csak az értékesét, és fürgén, mert van az egészre negyven percünk, és pucolnunk kell, mert ha nem, megyünk mind a muszájhelyre. Amint az az előzményekből már sejthető volt ez az a pillanat, amikor a dolgok irányítása kicsúszik a főnök kezéből. A bandatagok közül többen összeverekszenek egy-egy értékesebbnek tűnő nyakéken, mások idegrohamot kapnak attól, hogy nem fér bele minden a sporttáskájukba és sorra tömik tele a zsebeiket, aggatnak magukra mindent, ami aggatható, lassan a csapat háromnegyede inkább hasonlít mozgó karácsonyfára, mint tisztességes, böcsületes kétkezi rablóra. Győző hiába üvölti le a hajukat, hiába ordítja nekik, hogy balfaszok, két perc, és nyakunkon a yard, hiába magyarázza a sok karácsonyfának, hogy így megpakolva nem fognak kiférni a szellőzőcsövön, ívesen tesz rá mindenki és egyre csak tömik és tömik a gelebüket lassan már az aprópénzzel is, mert nehogy már ne söpörjenek ki mindent, az utolsó képkeretig.
Az időről-időre bevágott óra már az utolsó másodperceket tekeri, a háttérben diszkrét szirénaszó, a banda tagjai pánikközelben repednek szét a kettős késztetéstől: menekülni kéne, de még mindig túl sok csecsebecse hever szanaszét, Győző egy „hülyék, akkor dögöljetek meg mind itt, halomra!” felkiáltással beugrik a szellőzőcsőbe, illetve csak ugrana, mert onnan a nulla mínusz egyedik másodpercben előmászik a krokodilfelfalta szereplő, akiről egy egészen rövid flashbackből megtudjuk, hogy mégsem halt meg, mert ravasz módon bekente az egész testét krokodilhashajtóval, és úgy cuppant át a hüllőn, mint kövicsík a kacsán. Fel a kezekkel, kurjantja, az ellenállás értelmetlen, és tényleg, hiszen a nulla plusz öt másodpercben már nyílik is a nagy páncélterem ajtaja, dőlnek be a zsaruk, csapó, a következő képen Győzőt látjuk egy cellában, amint kockáspapírra rója ceruzával a következő Nagy Tervét.
Vége, a 3d-s szemüvegeket kérjük a kijáratnál leadni!