Szeretünk fogyasztani és ezzel úgy nekem nincs is különösebben bajom, hiszen ha alaposabban belegondolunk akkor láthatjuk, hogy ezzel valójában ősi, nehezen elfojtható ösztöneinket elégítjük ki egy mégiscsak humánusabb, emberbarátabb formában, hiszen ha a hierarchiában elfoglalt pozíciónkat nem a fogyasztásunk mennyiségével és minőségével próbálnánk meg kifejezni, hanem ténylegesen is megcsipkednénk egymást, vagy úton-útfélen harapásokat váltanánk az mitől lenne jobb? Ha a gyűrött tarkójú, fukszokkal súlyosan felszerelt embertársunk a falkavezéri késztetéseit nem azzal fejezné ki, hogy neki ilyen (szám-betű kombináció, márkanév, ha valakinek nem megy saját kútfőből az asszociáció szóljon, segítek) autója van, hanem helyette ütne, vagy jelképesen meghágna, az jobb lenne? Igen, igaza lehet abban a kedves olvasónak, hogy az jobb lenne, ha ezeket a falkalényi mivoltunkból eredező atavisztikus ösztönöket jobban el tudná magában fojtani, mert végső soron az emberi kultúra állítólag arról szól, hogy mennyire sikeresen bírjuk az ösztöneinket elfojtani, vagy szublimálni, tehát elgondolható, hogy jobb lenne, de ha mégsem megy, akkor fogadjuk el, hogy a javak fogyasztása, mint a falkán belüli hierarchiát alakító rendezőelv még mindig jobb, mint a nettó erőszak. Sóhajtsunk: ártalomcsökkentés.
Én nem tudom más hogy van ezzel, így inkább csak a saját nevemben beszélek, de vannak arra utaló jelek, hogy a problémámmal mégsem vagyok teljesen egyedül, ezért megosztom önökkel, mit lehessen tudni, közös kín, hátha így könnyebben enyhül. A problémám: időnként nem akarok fogyasztani. Nagyon nem.
Szóval nincs nekem bajom a fogyasztással, tömöm én is a pofám, de azért időként megszólal bennem a racionális-én és sikítva követeli, hogy ugyan, tuszkolnám már visszább egy kicsinykét azt a vicsorgó falkalény-ént, és ilyenkor van az, amikor mégsem szeretnék fogyasztani. Tényleg nagyon nem. Aki pedig ezt elszabotálni igyekszik, arra haragszom. Például arra a multira, amelyik viszonylag olcsón ugyan, de szart ad el nekem, ráadásul arra kényszerítve, hogy egy filléres javítás helyett újat vegyek. Vagy amikor elzavarhatatlan kígyóként sziszegi a fülembe egy másik, hogy: szakíts a fáról egy újabb, és újabb, és mégújabb almát. És tényleg elzavarhatatlanul teszi mindezt. Ön is régóta vágyik egy új notebookra? Okostelefonra? Parfümre? Gyapotra csokoládébatyuban? Kedvezménykártyára, amivel 15%-os kedvezménnyel vehet 20%-os engedménykártyát?
Fogyassz, fogyassz, fogyassz! Ápold, gondozd magadban az állatot!
Hát egy frászt! Hagyjanak engem békén, hadd küzdjek meg a démonaimmal! De nem hagynak. Megállítanak az utcán (akkor inkább nem is lófrálok az utcán), lökik a pofámba a neten (hihi, kitolok velük, használok mindenféle szűrőprogramokat), hívnak telefonon (akkor már inkább lemondom a telefont, a vezetékest), és az aktuális, a kritikus tömeg, ami kiváltotta ezt az aprócska robbanást: küldik az e-mailt. Nem, nem Tuvalu-felsőn bejegyzett pénisznagyobbító cégek, nem. A Deutsche Telekom hazai leányzója. Azért, mert állítólag én valahol, valamikor, valamelyik oldalukon ehhez hozzájárultam. Én ugyan ilyesmire nem emlékszem, de hipotetikusan: legyen ebben az esetben igazuk. Most még azt is hagynám, hogy mennyire tisztességes a mód, ahogyan az ilyen hozzájárulásokat megszerzik, hagyom is. Megtörtént, tételezzük fel. Caveat emptor! De az úristenit neki, ha már tényleg hibáztam, akkor kijavítanám! Jogomban áll? Igen. Módomban is? Igen. De mennyire egyszerű, mennyire fogyasztóbarát ez a mód? Ennyire:
„Amennyiben a jövőben nem kíván tájékoztatást kapni kedvezményeinkről, akcióinkról, ajánlatainkról, adatkezelési nyilatkozatát a T-Pontokban, Partner üzleteinkben és ügyfélszolgálatunkon (1412) tudja módosítani.”
Érthető valamelyest a háborgásom? Arra minden további nélkül van műszaki lehetőség, hogy akár egy figyelmetlen kattintással is felkerüljek a listára, de a lekerüléshez már ugyanez, ugyanígy nem megoldható. Nincs olyan opció, hogy ha nem akar több sziszegést a fülébe, akkor kattintson ide. De még csak olyan sem, hogy lépjen be az internetes ügyfélszolgálati felületen és kattintsa ki a báj miszték bekattintott rubrikát. Nem, menjek be a boltba, vagy hívjak fel egy telefonszámot és basszak el fél órát az egyre kevesebb hátralévő időmből azzal, hogy menüpontok között flipperezek.
Vajon tényleg ennyire megéri nekik? Nem számít az, hogy én érzelmileg finoman szólva is nempozitívan fogok ehhez (ezekhez, lőjünk sörétessel, ha már) viszonyulni? Nem finoman szólva: utálni fogom őket, annyira, mint amennyire egy gusztustalan piócát utálni lehet? És igen, mindenki emberből van: ha azt látom, hogy egy Orbán nevű alfahím oson mögéjük, kezében egy doboz vazelinnel, akkor valahogyan képtelen leszek/vagyok együttérzően gondolni rájuk, pedig ezt az Orbán nevű őslényt sem kedvelem túlzottan. Jó az nekik, ha érzelmileg az Orbán vs. multik cicaharchoz úgy viszonyulok, hogy én már csak egy kávét kérnék, egy cukorral és kevéske tejjel? Tényleg nem tétel a haragom, amit hosszas és kitartó munkával váltottak ki, és ugye közben még fizettem is nekik, sokat, tisztességgel? Tényleg nem számít, ha alkalomadtán visszanyal a fagylalt?
Ha tényleg nem, akkor nem is szóltam semmit, tekintsék tárgytalannak, hajrá, Magyarország, hajrá, mr. Vazelin!
