Na jó, ez azért így egy picit túlzás, mondjuk inkább azt, hogy kifutott az öltözőből, bemelegít, és ami a lényeg: végre a közönség is vethet rá egy pillantást. Ez a poszt két részből áll, az első a hír, az információ, a második pedig egy kis szokásos merengés a rajt előtt.
Írtam már itt erről a Solar Decathlon Europe nevű versenyről, nagyon röviden összefoglalnám a lényeget: Van egy verseny, amelyiknek szeptemberben, Madridban lesz a fináléja. A verseny lényege, hogy az arra nevező egyetemi csapatoknak meg kell tervezniük egy igen szigorú szempontoknak megfelelő napelemes házat, meg kell építeniük, majd el kell juttatniuk Madridba, ahol a húsz legjobb csapat háza a fináléban megküzd egymással. A hazai csapat, a BME "Odooproject" néven futó vállalkozása gőzerővel hajtja be az utolsó csavarokat, pingálja a harmadik réteg festéket is a versenyzőjükre, és talán túlzás lenne azt mondani, hogy a ház kész, de annyira azért már készen van, hogy végre a laikus érdeklődők, a nagyközönség is vethessen rá egy pillantást, ha kíváncsi és ha hajlandó ezért szerdán, augusztus 15-én, 17-20 óra között a Kőbányai út 30 szám alatti, önmagában véve is érdekes helyszínre, a MÁV Északi Járműjavító Telep, 42-es számú dízeljavító csarnokába, illetve annak az udvarára elstoppolni.
A helyszín a Google térképén:
Kőbányai út 30 nagyobb térképen való megjelenítése
A menetrend: 17 órától, félóránként indulnak vezetett turnusok, ezek során az avatott idegenvezető megpróbálja megmutogatni és elmagyarázni, hogy mi a répától is olyan különleges ez a ház. Ennyi a hír, az információ része a posztnak, a hajtás után jön a beígért szokásos merengés.
A témáról az előző posztomat ezzel a gondolattal zártam:
Most megadatott a lehetőség, hogy mi is ott legyünk a kevesek között. Ha sikerülne élni vele, akkor talán az adna némi kevéske hitet a többieknek is, hogy érdemes megpróbálni, érdemes pár évet az életünkből belefeccölni az ilyen kis izékbe is, mert hogy-hogy nem a világ az ilyesmikre figyel, sok-sok ilyen kis izével tud egy ország, egy nemzet naggyá válni.
Azóta történt (történik) egy olimpia, ahol a sporthoz értő emberek szerint igencsak jól szerepeltünk. Teljesen mellékes, hogy engem mennyire érdekel a sport, a csapatsport, a lényeg, hogy ezek a sikerek hitet adhatnak, mely hit jól jöhet még nekünk, ha abból azt a következtetést vonják le majd sokan, hogy igen, meg kell, érdemes megpróbálni, mert sikerülhet.
Sikerülhet, ha beleteszünk elég munkát és ha egy kis hamuban sült pogácsa is kerül hozzá, útravalónak. Nehéz azt hinni ez után az olimpiai szereplés után, hogy a jövőben ne nyílnának meg a köz- és a magánpénztárcák a sport támogatására, és még csak azt se lehet mondani, hogy ez ne lenne így rendben. Igen, van annak egy lélekemelő hatása, ha látjuk, hogy a mi versenyzőnk, vagy a mi csapatunk a világ legjobbjaival van egy szinten, pláne ha még egy picivel, egy ici-picivel, egy századmásodperccel, egy nyamvadt gólocskával, vagy valami hasonlóval még fölöttük is. Jó érzés tudni azt, hogy egy ligában játszunk a világ legjobbjaival és élvezni azt az elismerést, ami ezzel jár.
Csak hát ugye az ember telhetetlen, szeretné ugyanezt más területeken is átérezni, megélni. Szeretné azt, ha a hazai oktatás (a cicabetűtől a péhádéig), a magyar tudomány, a kutatás, a fejlesztés, az innováció is ugyanúgy, ugyanott lenne a világ élvonalában, mint a... (és ide én inkább nem írnék semmit, pótolja ki a kedves olvasó annak a sportolónknak vagy csapatunknak a nevével, aki a szívéhez a legközelebb áll) , de ettől sajnos még eléggé messze állunk. Ahogyan az előbb írtam a sportra a jövőben valószínűleg könnyebben kerülődik pénz, de ugyanezt az oktatásra már nem merném ennyire bizton állítani, sőt. A tanulás, a tudás valahogyan, valamiért nálunk nem tűnik akkora értéknek, hogy ugyanúgy megnyissa a pénztárcákat, mint a sport. Jó lenne ennek érteni az okát, illetve még annál is jobb lenne tudni hatni azért, hogy valamelyest változzon ez a szemlélet. A világ, esszük-nemesszük kicsi lett, minden mindennel összeér, és ahogyan Londonban, úgy a munkás hétköznapokon is egy globális versenyben kell megállnunk a helyünket, és nem mindegy, hogy mennyire vagyunk minderre felkészülve. Számomra roppant egyszerűnek tűnik a képlet: a munkaerő iránti keresletet meghatározza a munkaerő minősége, képzettsége. Van a teljesen képzetlen, aki még ingyen sem kell senkinek, sőt, sokszor még ha fizetnek érte, hogy alkalmazza akkor sem, és innen feljebb van egy erős arányosság: minél jobban képzett annál többet adnak érte. És ha minél több, minél jobban képzett munkaerőt bírunk kiállítani, akkor a magasabb "eladási árukból" is arányosan többet tudunk lecsípni és azt a közös ügyeinkre fordítani.
Talán ezt, tehát a tanulás, a tudás fontosságát tudná valamelyest népszerűsíteni ez a verseny is, amelyikről most írok. És nem csak ez, szerencsére vannak még ilyenek, itt van például a BME autóbuz autókedvelő csapata, a BME Formula Student Team, akik a napokban Hockenheimben csapatták, és összesítettben a 17. helyet hozták el, amire ugyan most, az olimpia bűvöletében lehetne fintorogni, de egyrészt ha azt nézzük, hogy a magyar egyetemek finoman szólva sem a világ élvonalában játszanak másrészt pedig ha vetünk egy pillantást azokra a csapatokra, akikkel a BME autóépítői már igenis egy ligában vannak, akkor ez a tizenhetedik hely igenis egy elismerésre, ünneplésre méltó eredmény. Különösen azért, mert ezek mögött a sikerek mögött sokszor már ott áll az, hogy nem az állam által, szükségszerűen roppant szűkös keretből osztogatott hamuban sült pogácsa hajtja meg, hanem a piaci szereplők. Egy vagy több szakma fog össze és nyúl a zsebébe, hiszen nekik sem mindegy, hogy milyen friss munkaerő kerül ki az egyetemekről: olyan, aki két hónappal az alkalmazása után sem képes még üzembiztosan eltalálni a céges presszógépig, vagy egy olyan fiatal, aki ilyen versenyeken, ilyen projektekben szerzett egy csomó olyan tudást, készséget, tapasztalatot, amelyekre támaszkodva a siker reális reményében áll be komoly játékosként egy komoly csapatba. Tudást, önbizalmat gyűjtenek ezek a fiatalok, így ők már legelőbb is a presszógépet keresik meg a kiszemelt cégnél, és ha silány a kávé, akkor a HR-est már ki is hagyják, mert már tudják, hogy olyan cégnél ahol rossz a kávé dolgozni sem érdemes.
No, tehát a merengésem lényege, hogy jó lenne, ha picivel nagyobb figyelmet kapnának az ilyen és ehhez hasonló versenyek is, ha némileg több elismerés, a köz részéről egy csöppecskével több szeretet jutna ezeknek a fiataloknak is, hiszen ugyanúgy, ahogyan egy sikeres olimpikon a sportot egy-egy sikeres egyetemi csapat az oktatást, a tudományt, az innovációt népszerűsítené, ami, lássuk be, manapság úgyszintén nem jönne rosszul. Tessünk tehát nekik is szurkolni, ha nem is annyira, akkora intenzitással, mint a kézilabdásoknak, de legalább egy valamekkorácska mértékben. Például azzal, hogy lájkoljuk a fészbúk oldalukat: nem fogják elhinni, de a végeredménybe még a begyűjtött lájkok száma is beleszámít.
