Lenne egy aprócska kegyelmi állapot, adódott, hogy egyik szeretett szomszédunk bejelentkezett a szerepünkre, elirigyelte tőlünk és most követeli, hogy legalább ideig-óráig hadd lehessen ő Európa hülyegyereke, és azt hinné az ember, hogy mi kapva kapunk ezen az alkalmon és hagyjuk. Sok dolgunk nem is lenne, kicsit pofát befogni, építeni tovább orbanisztánt a surranópályán, örülni, hogy terelődik a figyelem, de nem, ez nekünk így túl egyszerű lenne, tessék csak minket továbbra is pofozni, ha kell, házhoz is megyünk érte. Már ha a betonkeményre megerősített magyar titkosszolgálat képes kinyomozni Hugh Grant címét. És mit tesz isten, képes. Biztosan bement szünidőzni valamelyik főkém gugliképes gyereke. Megvan a cím, lehet terjeszteni az országimázst.
Vízen, földön, levegőben, valamint időnként a föld alatt is. Svédország huszárok általi leigázásáról mindjárt, de előbb picit hadd röhögjek már ezen az Alstom-ügyön.
Olvasom („Az ülőhelyek tekintetében azonban visszaesésre került sor.” – Én kérek elnézést.), hogy kiállították az első szériagyártott metrókocsit a Puskás Ferenc stadionnál (egy megállóra a Kincsem parktól, tényleg, az még létezik?), és minden kedves érdeklődő megnézheti, hogy mivel is utazhatna ő már évek óta, ha nem keverné állandóan a politika. De keveri, ezt az Alstom-ügyet is úgy megkeverte, hogy csak győzze nézni az országimázsra fogékony érdeklődő. Ugye azon ment a hajcibálás, hogy nem jók a szerelvények, mert nem úgy fékeznek, ahogyan mi a fékezésről jogszabályt alkottunk. Nekem két év alatt nem sikerült megértenem, hogy műszakilag miről is van szó, érzésem szerint másoknak sem, ami mifelénk nem akadálya semminek, osztották is az észt netszerte arról, hogy még a biciklin is két fék van, és a magyar embert ne veszélyeztesse a francia, nekünk senki ne mondja meg hogyan kell fékezni, abban mi nagyon profik vagyunk. Az Alstom valami olyasmivel érvelt, hogy a szerelvényeket a fékek állítják meg és nem a jogszabályi előírások, és mi lenne, ha az utóbbit igazítanánk az előbbihez, pláne ha azokkal a fékekkel a világ boldogabbik részein senkinek semmi baja. Nem, erről mi vitát nem nyitunk, szólt a verdikt akkor, rosszak a fékek és az üzlet renonsz, aztán eltelt, eltékozlódott két év, perlekedtünk, pökhendiskedtünk országimázsilag egy csomót, és mi lett a vége?
Hogy ugyanaz a hatóság, amelyik anno nem találta megfelelőnek ugyanazt a féket mára rájött, hogy mégiscsak jó az, és megadta a típusengedélyt. Mit sugall ez országimázsilag? Mi lehetett az a tényező, amelyik végső soron mégiscsak meggyőzte a szigorú hatóságot arról, hogy jó az, ami rossz? A tippeket Nokiásdobozokban kérem leadni a szerkesztőségben, országimázs-fényezés jeligére.
No, akkor ki a föld alól, lóra!
Az országimázs Svédországba lóháton érkezik. Valamiféle előretolt csapásmérő egység lehet ez a huszáralakulat, bele se merek gondolni micsoda kirajzás lesz itt, ha előkerülnek végre a kórházak és iskolák környékén lébecoló jószágok és összeáll az a bizonyos lókataszter. Viszik világgá a jó hírünket, mondja a beszélőszerv, és valóban. Beszélgessünk egy kicsit a szándékról. Járt-e már úgy a kedves olvasó életében, hogy kapott valami borzasztóan iszonyatos ajándékot, mert az ajándékozó nem azt nézte, hogy a megajándékozott minek örülne, hanem a saját ízlését engedte szabadon tombolni? Vagy egy másik élmény: toltak-e elé a vendéglátói olyan ételt, amitől legszívesebben sugárban okádna, és még jó pofát is kellett vágnia hozzá, hiszen a vendéglátók egyenesen imádják azt az ételt?
Olyannak tűnik ez az országimázs-dolog, mint egy erősen nárcisztikus személyiségű emberke. Ha ő imádja a fél lavór faggyúban tocsogó kosherét, akkor mérget lehet arra venni, hogy a vendégeit is ezzel fogja elkápráztatni. Olyan nincs, hogy valaki ne merészelje szeretni azt, amit ő igen. Nyilván, a hagyományőrző jóhír-exportőrök is ehhez az embertípushoz állhatnak közel, őket marhára nem érdekli, hogy Európában, in concreto a svédeknél mit gondolnak az emberek a lovakról, az állatokról és a velük való bánásról úgy általában, tessenek inkább az egész kibaszott világnak tudomásul venni, hogy mi, huszárok ezt jobban tudjuk, és iparkodjanak szorgalmasan pofára esni előttünk áhítattal, országimázsilag. Ha mifelénk a ló bőre kimarjul bekenjük valami lila csulával, és ki nem szarja le, hogy ezt a buta svédek nem értik, mert ők nem szokták lila csulával kenni, és mi tudjuk, hogy ők a hülyék, amiért nem kenik. Hogy ők a ducibb, a jóléti zabtól faros-bögyös pacikat szokták meg és egy gebére úgy tekintenek, mint nagyanyám anno egy véznább lányra: ááá, esse asszonnak való, a zsák búza agyonnyomná. Ők a hülyék, hülye az ízlésük, nem értenek a lódoktorkodáshoz, tessék, az ilyeneknek aztán vizelhet az ember a zongorába, nem értik!
Mi lenne, ha időnként, kalandból figyelemmel lennénk arra, hogy ha valakit meg szeretnénk nyerni magunknak, ha a velünk szemben táplált érzéseit, attitűdjeit imázsolni szeretnénk egy kicsit, akkor az ő értékeire, ízlésére, preferenciáira, szokásaira is érdemes lenne tekintettel lenni? És ha tényleg fontos nekünk, hogy jó fejeknek gondoljanak, akkor tegyük félre egy kicsit a nárcizmusunkat és inkább olyan dolgokat mutogassunk nekik, amelyek az ő értékeik szerint is kedvelhetőek! Mi lenne, ha a hozzánk érkező kedves vendégnek igyekeznénk kideríteni a gusztusát és inkább olyasmit elé tenni, amit ő kedvel? Vagy ha mi megyünk hozzá, akkor olyan ajándékot, olyan képet vinni magunkról, ami neki, és nem ami nekünk tetsző?
Nyilván, ez visszanyíratlan nárcizmussal nem megy. Amíg marad a meggyőződés, hogy mindent mi tudunk jobban, hogy ahogyan mi szokjuk, ahogyan mi csináljuk és ahogyan mi szeretjük az az egyedül helyes, addig marad a zongorába vizelés és a csodálkozás, hogy ezek nem értik. Majd a bezárkózás, az értetlen, a minket el nem ismerő világ kizárása, és az az egyre ritkuló öröm, amit az a házigazda érez, aki a tudottan vegetáriánus vendégei elé kicsapja a körmös pacalt és boldogságtól sugárzó arccal figyeli a kínlódásukat. Végső soron ez is egyféle imázs, és ezt is lehet építgetni szorgos munkával, csak legyen elég lila csula amit rákenhetünk.
