Új költővel ismertetlek meg Titeket: eddig még nem volt. Remélem, sok örömötök telik művészetében.
Aranyosi Ervin: Van egy lovam…
Van egy lovam.
gyönyörű kanca Ő,
Lónyelven lány,
vagy jobban mondva nő.
Fekete szőrén
fénylőn ragyog a nap,
Az orra keskeny,
két meleg szeme nagy.
Mozgékony szája,
úgy látom mosolyog.
Lófoga van,
- ez nem ritka dolog.
A kockacukrot
kezemből cseni el,
és ahogy nézz rám,
nagyon szeretni kell.
Homlokát, orrát,
ha megsimítom.
kezemen érzem,
- szereti nagyon.
És mikor hátát
végre felnyergelem,
és lóra szállok
Ő útra kél velem.
Felülről nézve
még szebb a világ,
A szemem innen
Jó messzire lát.
Átveszem lassan
mozgása ritmusát,
s átélem véle
őseink rítusát.
Mert lóra termett,
régen a Magyar.
Határozott lett,
tudja mit akar.
Magyar vagyok,
nekem is van lovam.
Amikor vágtat,
jól érzem magam.
Ne csak a személyes lírának adjunk helyet, álljon itt egy közéleti is:
Aranyosi Ervin: Gondolat - Ébresztő!
Acsargó, veszett farkascsordák,
osztozkodnak a koncokon.
Te vagy a préda Magyarország,
-édes hazám és otthonom.
A történelem viharában
bárkivel szembe szállt hadunk.
"Magyar szúnyog" szív vért a mában,
s ellene védtelenek vagyunk.
Országunk annyi drága kincse,
széthordva már! Nem létezik!
Mert van ki sajátnak tekintse,
-a dolgozó meg éhezik.
Dolgoztunk körömszakadtáig,
adósságunk meg egyre nőtt.
Nincs jog mi véd, jövőnk nem látszik,
így állunk Istenünk előtt.
Birkák vagyunk, gyapjúnk lerágva,
pásztor mi ránk már nem figyel,
zsebét tömi, - a nép meg árva -
s tehetetlen, ha tenni kell!
Egészségünk, lelkünk szakadtan.
Terelgetnek, s megosztanak.
Bégetve, sírva szakadatlan,
s nézve, ki hogyan fosztanak?
Néhányan érzik, tenni kéne!
De mit? Hogyan? És nincs vezér!
Nincsen "király" kit becsül népe,
ki bosszút állhat mindezért.
Tanácstalanság húz a mélybe,
ha így folytatjuk, elveszünk!
Az irányítást vegye kezébe,
a nép, és mentsük NEMZETÜNK.
