Esik. Mit esik, zuhan. Az általam olyannyira kedvelt brókerszleng szerint: beszakadt. Szórni kifelé, juppik!
Azért ez valahol egy kicsit vicces is. Van egy furcsa, nehezen megérthető ellentmondás: nagyon sok ember, akivel eddig erről beszélgettem iszonyatosan magabiztosan meg van arról győződve, hogy a politika, a politikusok egy rakat az, és, hangsúlyozom: ÉS ugyanakkor ugyanazon emberke arról is meg van győződve, hogy a sorsunk jobbrafordulását illetően mindent, de mindent a politikától, a politikusoktól lenne ésszerű elvárnunk. Van egy csoffadt, ezeréves Trabantunk, amelyikről tudjuk, hogy csoffadt és ezer éves, de ez nem zavar meg bennünket azon elvárásunkban, hogy ez a Trabant Rolls Royce-ként működjön.
Alkalomadtán van valami zavaros elképzelésünk arról, hogy mit várunk el a politikától, a politikustól, és ha az el mer térni a konkrétabban körülírhatatlan vágyainktól, akkor takarodjon. Csoda, hogy egy idő után a politika, a politikusok rá is unnak arra, hogy megfelelni igyekezzenek ennek a rettenet sok, iszonyúan széttartó, egymással sokszor homlokegyenest ellentétben lévő elvárásoknak? Csoda, hogy inkább a saját küldetéstudatuk felé fordulnak?
Csoda, hogy mindig jön pár habókos, aki meg akar ugratni velünk valamit, a Nagy Átmenetet, és a vége mindig egy rohadtul elnyújtott terpesz lesz, egyre elnyújtottabb, egyre zsibbasztóbb? Ma már megint ott tartunk, hogy pillanatokon belül leér a közepünk, még az is lehet, hogy durván és hirtelen. Ami a polgártársaink közel 48%-ának fájni fog. Nagyon.
Át kéne itt gondolni dolgokat. Például az elvárásainkat is. A központi hatalom részben emiatt is agonizál, hiszen ez egy iszonyú nehezen feloldható ellentmondás. Az emberek mindent a központi hatalomtól várnak, az államtól, aki azt hazudja, hogy ezt a mindent mindenkinek azért nem képes megadni, mert nem elég erős. Ez az erős és mindenható állam haldoklása, annak is a tagadás nevű fázisa. Amikor még nem jutott el odáig, hogy szembe merjen nézni az elkerülhetetlennel. Dacos, tagad és agresszív.
Holott be kéne látni, hogy az erős és mindenható állam egy oximoron. Sokan vagyunk, akik bele szeretnénk szólni, akik valamiféle igényekkel rendelkezünk. Sokan vagyunk, akik jól élünk (annyira, amennyire, ebbe most ne menjünk bele), sokan vagyunk, akik jól szeretnénk élni, és gondolom az is nehezen tagadható, hogy mindenki jobban szeretne élni annál, ahogyan él. A jó élet, a jólét pedig ma már szinte elképzelhetetlen kismillió, változatosabbnál-változatosabb egyéni életforma, életstílus, és az ezekből adódó sajátos preferenciák nélkül. Fogalmilag kizárt, hogy egy központi hatalom, egy erős állam ezeket mind-mind, egy időben, konfliktusmentesen ki bírja elégíteni.
Át kéne értékelnünk a politika, a politikusok mindenhatóságába vetett hitünket. A társasházi közös képviselőtől sem várjuk el, hogy ő legyen a privát pénzügyeink intézője, emberi kapcsolataink istápolója, gyerekeink nevelője, lelkiatyánk, és így tovább. Beleszeretni is csak viszonylag korlátozottan szoktunk a társasházi közös képviselőbe.
Ideje lenne deszakralizálni a politikát, a politikust. Visszavenni az elvárásainkból. Ne a jövőbe révedő, a társadalmat a Nagy Ugrásba állandóan belekergető spirituális vezetőket lássunk bele a sajátjainkba, hanem gondoljuk el őket mezei jómunkásembereknek. Apró celebes beütésekkel, és ehhez igazítsuk az elvárásainkat is. Ugorjanak át tüzes karikát, villantsanak bugyit, hidegebb vérűek álljanak a farkukra, tapsoljanak a mellső uszonyaikkal és apró vakkantások közepette kapják el elegánsan a feléjük dobott heringet. De ne várjunk el tőlük, a politikától, a politikusoktól permanensen többet, mint amennyiről jól tudjuk, hogy képesek is megadni.
Különben úgy járunk, mint az egyszeri válogatós menyecske. Aki a húszas éveinek az elején még a tökéletestre várt, a végén valami optimálisnak nevezhetőre, ahogy elkezdte a harmincas éveit abszolválni pedig már ott tartott, hogy de legalább hajtsa le maga után a vécéülőket, míg mire negyven lett rájött, hogy végső soron nem olyan élhetetlen ő, hogy ne lenne képes saját kezűleg is lehajtani.
