Itt tipródok ezen a felütésen, hogy merjem vagy ne merjem ilyen aszályos, schmittpaliktól sújtott időkben. A kezdőmondat úgy szólna, hogy: Bréking nyúz! Szőcs Géza úgy adott egy kétoldalas interjút, hogy egyszer sem említette a kulturális gps-t!, de emiatt a brékingnyúz miatt bizonytalankodom, félek, hogy becsapnám vele egy kurta pillanat erejéig a kedves olvasót, még azt hinné, hogy valami csoda folytán egy olyan országban ébredt, amelyik nem következmények nélküli ország. Szóval nem, nincs semmi ilyesmi, a bazári majom köszöni, jól elvan a kintornás vállán, ha megdobálják visszadobál, azzal, amivel a majmok szoktak, de ő onnan el nem hessen, akinek nem tetszik talán próbálja meg banánnal lecsalogatni. Tehát figyelmeztetés:
Most inkább Szőcs Géza egyedfejlődésén keresztül szemlélném, elcsépelt panel jön, a magát ki tudja miért jobboldalinak, konzervatívnak gondoló hatalom egyre kevésbé lelkes szekértolóit.
Géza bátyám (francba már ezzel az apakomplexussal, ami minket itten kollektíven többé-kevésbé sújt) időnként interjút ad, amit ő valószínűleg nem olvas el, vagy ha el is olvas, menten elfelejti, mert ha nem így lenne, akkor neki is feltűnne az a roppantul furcsa ív, amit szűk kétévnyi „uralkodása” alatt húzott. Ez az idézőjeles uralkodás most tényleg jogos, ugyanis lassan már Szőcs államtitkár úr (na, ugye, hogy jobb a „Géza bátyám”?) számára is evidens az, amit mi, porbafingó bloggerek a kinevezése óta mondogatunk: dísznek kellett ő ide csupán. Valódi döntési kompetenciát kábé pont annyit kapott, mint az összes többi dísz, illetve még annyit se, mert hát kórháznak, iskolának, tömegközlekedésnek mégiscsak meg kell kelteni a látszatát, a kultúrának viszont nem. Minek? Annak a hiánya csak egy igen szűk réteget zavar, de az se jelent gondot, fél bayerzsolt leugatja őket és a társadalom orbánfüggő része lelkesen tapsol, helyesel, stadiont és wassalbert szobrot, faszomba’ már a kúltúrával.
Ami a döbbenet: az interjú alapján mára ezt Szőcs Géza is szinte fillére pontosan átlátja!
Linkelném az írást, de hát teljesen érthető okokból a Magyar Narancs pénzért adja, így megint csak azt tudom javasolni, hogy vegyék meg a lapot, már pusztán ezért az egy írásért is megéri, és persze egyúttal megesküszöm, hogy egy huncut fillér jutalékot nem kapok tőlük a reklámért, holott lenne rá igény. Na jó, ez egy szar vicc volt, a lényeg, hogy olvassák el az interjút, mert ebből még a Mandiner is posztot fog kreálni, hiszen ilyen ország tényleg nincs is.
Írtam a napokban itt, arrébb egy kis izét arról, hogy a dolgok alakulásához szükségszerűen idő kell. Vannak folyamatok, amelyeket nem lehet felgyorsítani, egy kisdedet akkor is kilenc hónap kihordani, ha erre három nőt allokálunk, tehát bölcsebb, ha beletörődünk ebbe, és türelmesen kivárjuk, amíg megérik a gyümölcs. Tudom, nehéz, hiszen ki a fene szeret egy olyan ostoba országban élni, ahol a köztársasági elnök hetvenéves fejjel szánja rá magát (akkor sem önként, hanem óriási presszióra), hogy végre megkíséreli megérteni, hogy mi fán terem az a tanulás, mi az az egyetem, a tudomány, a tudományos kutatás, mi a szokványos menete egy tudományos fokozat megszerzésének, de lássuk be, ezeken az egyedfejlődési utakon végig kell menni, mert a mi törzsünk csak így bír fejlődni. Ne legyen türelmetlen a kedves olvasó, más népek is így vannak ezzel, acad. dr. ing. Elena Ceausescu is 1967-ben szerzi meg a doktori címet és pikk-pakk, 1989-ben már ki is végzik, szóval 22 év nem a világ, annyit mi is kibírunk. Biztató, hogy Schmitt azért valamivel mégiscsak előrébb lehet, hiszen ő legalább az érettségiig hihetően saját erőből jutott el, a nagy példakép viszont a négy általánost is csak nyögvenyelősen abszolválta.
Na tessék, már megint Schmittről írok, pedig Szőcsről akartam.
Nem nagyon lehet, mondom, döbbenetes az interjú, el kell olvasni, kötelező darab. Van egy atmoszférája. Sötét. A riporter (Csáki Judit) festi, szurokkal, és Szőcs úgy bólogat hozzá, hogy én lassan már féltem a fejét. Le ne essen. Riporter: államtitkár úr, omlik, dől össze minden! Államtitkár: aham, omlik, dől. Riporter: de hát ez szörnyű! Államtitkár: aham, és még szörnyűbb lesz! Riporter: államtitkár úr, itt nem lehet tenni semmit! Államtitkár: hölgyem, az ön optimizmusa indokolatlan! És így tovább. Sír, hogy nincsenek eszközei. Rí, hogy nincs hatalma. Elpanaszolja, hogy lassan már a cipője befűzéséhez sincs elég kompetenciája. Ahol mégis dönthet, abban sincs számára köszönet, hiszen arra is rákenődik az orbánizmus generálszara. No future, szebb jövőt!
Szőcsnek szűk két év kellett a felismeréshez. Ma már látja, hogy minden megy gallyra, hogy ami eddig volt az úgy rombolódik le, hogy még ő sem tud, nem bír hinni abban, hogy helyette épülne valami, ami nem stadion vagy ócsai kúltúrház (így!). De miben bízik, kérdi a végén a riporter a Nagy Csalódottat. Orbánban, válaszolja ő, abban, hogy őt Orbán mégiscsak szereti, és ezért hátha ő mégiscsak tud tenni a Valamiért valamit, belülről, megalkuvásokkal, önfeladások árán, és ma még elhiteti önmagával, hogy még mindig ő a kisebbik rossz. Lám, a múltkor is kisírt valakiknek másfél milliárdot, pedig akár közéjük is lövethetett volna. Én ezt akár meg is értem, de ha ezt megértem, akkor egy másik dolgot nem tudok megérteni: mégis, mi a jó büdös franc baja volt ennek a Szőcs Gézának anno Ceausescuékkal? Egy magyarázata lehet a dolognak: ez a Szőcs Géza már nem az a Szőcs Géza.
Befejezésként: az opportunizmus hasznáról lenne nekem egy nagyon-nagyon régi történetem, ami könnyen előfordulhat, hogy még csak igaz se volt, de akkor is elmesélem, én így hallottam, oral history, tessék kutatni, ebből írjon Schmitt disszertációt (na tessék, már megint schmittpalizunk!), ha akar. Szóval a történet.
A romániai Barlangtani Intézet kutatói elkeseredve figyelték, amint egy mészkőbánya egyre közelebb harapdálta a hegyet egy igen különleges barlanghoz, a teljes megsemmisülés már csak idő kérdése volt, és ott is, mint a hazai kultúra esetében teljesen evidens volt, hogy lesz új barlang az elpusztított helyett, csak ki kell várni azt a néhányszázmillió évet, amit ugye guggolva is. Valakinek eszébe jutott, hogy talán a tudományos közélet informális csatornáit használva hátha mégis-mégis megmenthető lenne, és mindenféle kacskaringós csatornákon keresztül eljuttatták a problémájukat a legilletékesebbhez, igen, Acad. Dr. Ing. Elenához. Aki tudóshoz méltó választ adott: Bánjon az építőipar takarékosabban a cementtel, és akkor megmenekül a barlang!
Akkoriban Elena főnökét Nicolae-nak hívták, ma Pál főnökét Viktornak hívják, és nekem már csak az a kérdésem, hogy körülbelül mennyi idő még, amíg Szőcs Géza is rájön, hogy a különbségek sorolása ezzel úgy nagyjából ki is merült?
