A Szabad Európa Rádió újraindításáért lobbiznak, írja az újság, illetve már megint írja az újság, mert volt ez régebben is hír, akkor cöcögtem egy kicsit, igen, ez egy erős jelkép, de a fene se hitte volna, hogy egyesek komolyan is gondolják. Pedig úgy tűnik, hogy de. Minden tiszteletem a kezdeményezőké, de engedtessék meg nekem, hogy ezt egy enyhén túltolt biciklinek gondoljam. Nem azért, mint ha nem értenék egyet azzal, hogy Orbán, ha tehetné Mária rádióvá változtatna mindent az országban, sokkal inkább azért, mert nem tudom elhinni azt, hogy Orbán, még ha szándéka is lenne ilyesmire képes is lenne megvalósítani a szándékát.
A Szabad Európa Rádió egy megfelelő válasz volt egy teljesen másmilyen világban létrejött kihívásra, de az a világ mára meghaladódott, így a SZER-t ma újra hadrendbe állítani körülbelül akkora értelemmel bír, mint ha hátrafelé nyilazva támadnánk a Sherman-tankokat. A SZER sokkal inkább a technikai akadályokra volt egy praktikus válasz, de én ma technikai akadályt nem igazán látok, inkább tartalmit.
Nem abban látom a problémát, hogy nincs csatorna, amin keresztül el lehetne juttatni az emberekhez az üzenetet, hanem sokkal inkább abban, hogy nem nagyon van üzenet.
A napokban felkaptam a fejem egy Gombár-félmondatra. Az oktatásról, a közműveltségről beszélt, teljesen vitaképesen, de egy hosszabb gondolatsor végén azért én találtam egy eléggé fejvakarós részt is:
Valamit tenni kéne ugyanis, hiszen a munkaképes népesség 40%-a ma Magyarországon képzetlen, és a képzetlenség extra erőfeszítések hiányában óhatatlanul újratermelődik. Hozzáértők ezt tartják a bármiféle összehasonlításban nyomasztóan alacsony foglalkoztatottság egyik magyarázatának. S ez így megy évtizedek óta. Kérdés tehát, hogyan tudnánk ezt az átfogó, s számos történelmi, szociológiai és közgazdasági példán bizonyított, szinte már közhelyes megállapítást politikai kontextusba helyezni, hogy ugyanis gazdasági életképességünk és boldogulásunk tudásunktól, hozzáértésünktől függ. Nem a tudósok, nem a politikai vagy gazdasági elit hozzáértésétől csupán, hanem a népesség egészének műveltségén, iskolázott intelligenciáján – ami nem terem magától. Kutatásokra, felmérésekre, összehasonlító elemzésekre nincs szükség, teli velük a padlás. Felvilágosításra még kevésbé, hisz a „kiművelt emberfőkről”, a „szürkeállományról”, tudástársadalomról stb. való szócséplést kár lenne fokozni.
Ha ez az utolsó mondat tényleg igaz lenne, akkor mi a bánatnak nekünk a SZER?
A szócséplést tényleg kár lenne fokozni, de vajon az eddigi „szócséplések” tényleg elegendőek voltak-e, átment-e a mennyiség minőségbe, megértették-e vajon az emberek, hogy valójában miért is lenne fontos a kiművelt emberfő, a szürkeállomány, a tudástársadalom? Erősen kétlem. A problémát a feltett kérdésben látom. A vallásossággal lenne ez analóg, hiszen ugyanez a hiba a megélt hittel, a vallásossággal szembeni attitűdök vizsgálatakor is előjön időnként. Ha én csak annyit kérdezek meg egy embertől, hogy: „Mennyire vallásos ön?”, akkor a kapott válasz nem azt fogja elárulni, hogy az illető milyen erősen vallásos, hanem azt, hogy milyen képet szeretne magáról sugallni. Nagyon vallásos vagyok, válaszolja, és ha én megelégszem ennyivel, akkor igen könnyedén juthatok téves eredményekre. Ugyanez van az oktatással, a kultúrával is. Ha megkérdezem Átlag Jánost, akkor szinte biztosan azt fogja mondani, hogy ajjaj, ezek bizony rettenetesen fontos dolgok ám! És ebből mit tudtam meg? Csupán csak annyit, hogy Átlag János szeretné, ha rá, mint az oktatás és a kultúra fontosságával tisztában lévő polgárra tekintenénk.
Holott valójában Átlag János jó eséllyel tesz erre az egészre, csöppet sem érdekli sem az oktatás, sem a kultúra, mint ahogyan a magukat vallásosnak tartók zömét sem érdekli a vallása, szinte soha nem jár el templomba, nem tartja magát a hite előírásaihoz, jórészt még csak nem is ismeri őket, de erre csak úgy lehet rájönni, ha az ember rákérdez ezekre a dolgokra is. Gombár Csaba egészen biztosan tudja, hogy nálunk az oktatás egyik konkrét funkciójában nem hisznek, nem bíznak az emberek, jelesül abba, hogy tanulással, szorgalommal előrébb lehetne jutni. Erre van is alapjuk, hiszen több kutatás is azt igazolta, hogy a közoktatásunk egyáltalán nem képes arra, hogy a hozott hátrányok ledolgozásában segítségére legyen a polgárnak. Suba a subával, guba a gubával. Aki csóringer szülők gyermekeként pottyant be a közoktatás malomkövei közé igen jó eséllyel korpaként kerül ki, míg a nullásliszt az arra méltó alapanyagból, a módosabb szülők gyermekéből lesz. Tehát ha felületesen nézzük, akkor azt látjuk, hogy ezekre a dolgokra a zöm úgy tekint, mint fontos dolgokra, de mivel valójában komolyabban nem hisz bennük így olyan nagyon nem is fogja törni magát értük. Fontos, fontos, de hát az urak dolga ez, nem az enyém, oldják meg ők, hagyjanak engem békiben vele.
Hoffmann Rózsa ellen berzenkedik párezer ember, és a többi néma csönd.
Talán azért, mert mégsem sikerült felvilágosítani őket? Látok én, egyre inkább látok egy furcsaságot a honi felvilágosítóiparban: van egy valamekkorácska elit, nem túl nagy és olyan, amilyen, ebbe most nem mennék bele. Ezen az eliten belül az egyik gombárcsaba okosan, bölcsen elmagyarázza a másik gombárcsabának, majd vice versa, és a végén mindahányan boldogan lapogatják egymás hátát, hogy kéremszépen, itten a tisztelt nép fel van világosítva. Közben meg a nép áll kikerekedett szemmel: az a jó hernyótalpas nénikéd, az van felvilágosítva!
Nem a SZER-ben látnám én az előremozdulást, hiszen ma már a legvadmarhább hatalom is csak keserves kínok árán tudja monopolizálni a kommunikációs csatornákat, nem úgy, mint a hetvenes években. Vicces, de ma talán könnyebb lenne a SZER adását zavarni, mint az interneten megakadályozni azt, hogy a hatalomnak nem tetsző tartalom eljusson a polgárokhoz. Nagyobb gondnak látom azt, hogy nem igazán vannak a szélesebb tömegek számára is érthetőbb, befogadhatóbb formába öntve ezek az üzenetek. Valahogy mintha hiányozna az a rész, az a gépelem, amelyik az elit okosságait, a sok-sok kutatás eredményét, a tényleg kiérlelt és minőségi szövegeket, a gombárcsabák amúgy izgalmas és többnyire kedvelhető okosságát lefordítja egy olyan nyelvre, amelyet Átlag János is megért. És nem csak hogy megérti, de az hatni is tud rá, képes arra, hogy apránként, idővel Átlag Jánosnál is egy attitűdváltozást érjen el, évek múlva tényleg higgyen is abban, hogy a közoktatás, a közművelődés nem csak öncél, hanem egy, a számára is roppant fontos társadalompolitikai eszköz.
Tehát nem annyira a hardverre kéne koncentrálni, hanem egyrészt a szoftverre, másrészt pedig a humán interfészre. Legyen mit elmondani, és legyenek olyanok, akik ezt hatékonyan el is tudják mondani. És itt nem csak az újságírókra gondoltam, hiszen a kultúraátadás, a kultúrateremtés nem csak a direkt módszert ismeri, sőt. Van arra bőven példa, amikor egy adott társadalmi jelenségre egy művészeti alkotás bírta a leghatékonyabban ráirányítani a figyelmet, például egy könyv, egy dráma, egy film, egy televíziós műsor. Tudom, most az is gond, hogy az alkotáshoz szükséges mindeneket is einstandolta az orbánizmus, így ha valaki külföldi hatalmasság támogatni szeretné azokat, akik nehezen tudnak beletörődni a demokrácia hazai értelmezésébe, akkor inkább abban segítse őket, hogy a nagyhirtelen a lába alól kirántott miegymást pótolni tudja, és bírjon továbbra is alkotni.
Persze a legigazibb az lenne, ha mindezt inkább mi, magyarországi polgárok dobnánk össze, de erre sok esély megint nincs, hiszen évszázados bölcsességünk nekünk az, hogy életünket és vérünket igen, de zabot, azt nem!
