Hogy volt?
A kezdetkor a Lágymányosi kampuszon olyan kis kedves amatőrszaga volt az egésznek, osztogattak feliratokat, meg bemelegítették a népet, azért voltak rigmust kiabálók, de egyáltalán nem mindenki, majd ilyen békés iskolai kirándulás jelleggel (tényleg kb. 300-an lehettünk, olyan évnyitónyi ember) elindult a sor, hát erről semmi különösebb benyomást nem tudok mondani, volt rengeteg fiatal, néhány középiskolai tanár, az ő beszélgetésükből el is kaptunk egy-egy foszlányt, szóval így mentünk, egész fesztiválhangulata volt. Amit az index is megírt, a riksán tolt zene „berlinivé” tette. Vicces volt nézni, ahogy egyetemista korú fiatalok jönnek szembe és kissé bambán elsomfordálnak.
Perszehogy amatőr, nem Békemenet ez. Legközelebb kérjetek tanácsot Kubatovtól. Meg pénzt Széles Gábortól.
Arcoskodjál csak, majd megnézlek, amikor úgy szólítanak, hogy: vádlott, álljon fel!
Szóval elindultatok és hipp-hopp, már a Műegyetem előtt is voltatok. Mind a háromszázan. Jut eszembe, a Zöld Pardon áll még? Azért mintha egy kicsit többen tüntettek volna…
Milyen meglepő, ugye? De mondanám tovább. Átmentünk a hídon, aztán a Fővám téren kezdődtek a beszédek, sok bakival történt a felolvasás, öcsémmel időnként tapsoltunk, hogy így van, így igaz! Jól beszél! időnként csóváltuk a fejünket, hogy részben így van, részben igaz, időnként meg: bazz, ez de szar/de nyálas/na ne már… ez igaz, én is így éreztem, de amúgy meg néha nyálas is kell. Beleillik a műfajba.
Ez „Az egyetem a miénk!”-dolog nekem is tetszett. Azé az egyetem, aki megműveli! Mondjuk a Békemeneten ennél blődebb hülyeséget is kitábláztak…
Hagyjál már azzal a Békemenettel. No, tehát Fővám tér, beszédek. Aztán ha itt vége is lett volna, akkor olyan uncsin távozunk (részemről maró hiányérzettel), de ekkor egy srác körbejárt a tömegben és mondta, hogy ha ennek vége van, akkor hallgatói fórum lesz az ÁJK-n, ha érdekel menjünk. Hát persze hogy érdekel, tök jó, és nem is értettük, hogy amikor vége volt a tüntinek miért nem mondták be a programot. Akkor mi gyorsan elindultunk, le ne késsünk semmiről, meg kezdtünk fázni is, de közben hallottuk távolodva, hogy még ott dobolnak meg sípolgatnak meg minden. Na mindegy, beértünk az egyetemre, ott az aulában csellengtünk egy ideig, hogy majdcsak hátha kiderül valami, aztán halljuk, hogy jönnek a dobok meg a sípok, és egyenest kígyóznak fel a harmadikra, na akkor mi is csapódtunk. És nem is értettük, hogy mi ez az ováció, az előadóban is mindenki tapsolt, hogy "hallgatói fórumot" meg hogy "az egyetem a miénk" meg ilyenek, hát jó rezignáltan figyeltük, kényelembe helyeztük magunkat, oké oké a kiabálás, de kezdődjön már a moderáció, a vita/felszólalások valami konferenciaszerűséget képzeltünk. De csak ment tovább az éljenzés, meg minden levegővételért tapsoljuk meg magunkat meg ilyenek… Én közben már magamban fogalmazgattam, hogy milyen módon fogom ezt a meglátásomat kommunikálni a többiek felé.
Ismerős. „Kicsiny, ámde annál lelkesebb csapatunk lám, ezt is meg tudta csinálni!” Nehéz ügy ez, sajnos eléggé zavartak nekünk a fogalmaink a teljesítményről, sokszor már a puszta létezésünket is annak gondoljuk. De talán ez kinőhető. Mi a résztvevőkről a benyomásod?
A teremben reprezentálva volt a társadalom néhány klasszikus figurája, a gyolcsinges földanya, a nagyonszabadságfrídom polgár, a hippi, a különösebben kiforrottabb gondolatok nélküli, de nagyon lelkes/és/vagy kétségbeesett kisfiúk/kislányok, a nagyobb hangú rendszeresen visszatérően felszólaló magabiztosabb fiatalok, középiskolai tanár, egyetemi tanár, deresedő halántékú egyetemi tanár. Mellesleg érződött rajtuk a bölcsész-szag, eleinte lényegtelen stilisztikai kérdéseken tipródtunk, pl. milyen sorrendben legyenek a pontok.
Déja vu. Mintha 22 évvel ezelőtt lennénk. De haladjunk inkább. Éljenzés, tapsolás, örülünk magunknak, kell az.
A szervezők az önfasszopás után elkezdték felolvasni a pontjaikat, ami kinn van a honlapon, és hogy azokat egyenként szavazzuk meg. Na, ez megint bullshit volt, nagy tapsolások és dübörgés, a nyolcadik pontig, ahol nem volt teljes a konszenzus a röghözkötés témájában, merthogy valahol jogos a társadalmi igény, hogy a belénk fektetett energiát (pénzt) valamilyen formában vissza kell forgassuk, mert így van kitalálva a rendszer fenntarthatósága. Erről aztán hozzászólások sora kerekedett, mikor bejött a dékánbácsi, (egyébként roppant pozitívan kedvesen és nagypapisan) hogy önök elmulasztották bejelenteni/lefoglalni/kikérni a termet, adna nekünk még egy kis időt a tanácskozás befejezésére mondjuk fél hétig. Akkor ez után 25 percet vitáztunk, hogy menjünk vagy maradjunk, meddig maradjunk, hogy fogadjuk el az ajánlatot, vagy másik álláspont, hogy nem, itt most forradalom van és az egyetem a mienk és maradunk, amíg akarunk. Aztán nagy nehezen meg lett szavazva egy küldöttség, hogy tárgyaljon, hogy meddig maradhatnánk kicsit tovább.
Ez a röghöz kötés nekem olyan átbeszéletlennek tűnik.
Mert mi nem az?
Hátja. Elnézést, folytasd.
Ekkor következő pont volt, hogy van-e értelme ezt a 10 pontot végigszavazni, aztán ezekről ilyen keretek között úgyse lehet beszélni, inkább folytatni kéne a beszélgetést, eszmecserét, párbeszédet mint olyat. Valahol itt szólalt végre fel az öcsém, szépen beszélt, megtapsolták.
Dédnagyanyátok is ezzel jött haza a templomból: olyan szépen beszélt a tiszteletes úr! Igen, és miket mondott, mama? Hát azt én nem tudom, de olyan szépen beszélt! Öcséd miket mondott?
Nem tudom, de szépen beszélt. (Értem én a viccet, képzett vagyok humorérzetileg.) Azt hiszem kétszer is beszéltem, ebben nem vagyok biztos, de nem is számít. Azt mondtam, hogy kezeljük reálisan a dolgokat, az (ekkorra félig üres) egy előadónyi ember természetesen nem reprezentálja az érintettek tömegeit, és ez nem is lehet célja, azaz nem kell belemenni a részletekbe, sokkal inkább azt kell továbbgondolni, hogy hogyan terjesszük el a „fórumozást” minél szélesebb körben, és hogy ezt sokkal alapabb módon kell kezelni, úgy értve, hogy MINDENHOL, MINDENKIVEL beszélni kell – ezt is jelenti a társadalmi párbeszéd. Nyomatékosítottam, hogy a diákok és fiatalok passzivitása még a kormány jelenlegi gecizésénél is nagyobb probléma, és mindent meg kell tenni a felszámolására. Már-már a káosz határán állt a dolog, a békés, rendezett káosz határán, mert amúgy szép rend volt, mindig volt egy felszólaló, kézfeltartással, a HAHÁsok szólítottak, mindenkit meghallgattak, csak épp lassan annyira nehézzé vált a kommunikáció mederben tartása, hogy szinte önmaga paródiájába fulladt az egész. Hogy akkor döntsük el: álljunk fel vagy ülve szavazzunk, névtelenül emeljük fel a kezünket vagy sem és így tovább, Verebes kabaréjelenete a 90-es évekből.
Micsoda memória, akkoriban lehettél olyan három éves, hogy mik ragadtak meg a fejedben…
Ne szakíts félbe! Közben jöttek a hírek: Millások szimpátiája, rendőrök jöttek, hogy kéznél legyenek, HÖK üzenete. Na aztán ez szépen folyt, amíg az öcsém elment a fogalmazó munkacsoporttal választ fogalmazni a HÖK reakciójára, azalatt én is felszólaltam vagy kétszer háromszor már annyira nem is emlékszem miket mondtam…
De olyan szépen beszéltél, és meg is tapsoltak, ugye?
Grrr…
Oppardon, lehet mondani tovább, eldugultam.
Naszóval. Így eltelt az idő, végső soron azt mondanám, hogy különösebben semmi nem történt, talán annyi, hogy ezek a gyerekek látták, hogy itt lehet dolgokról beszélni, csomó más embert is érdekel, lenne miről… Amit nem nagyon értettem, hogy miért az állam kéne a hallgatói fórumoknak lehetőséget biztosítson, de valami olyasmit mondtak a többiek, hogy már próbáltak ilyet szervezni, és nem adnak termet, az egyetem (fenntartó?) nem engedi. Csak erre meg érted, ezekről beszélni háromszázan úgyse lehet, 5-10-15 ember meg egy nagyobb kocsmában/koliban/szaunában is tud ezekről beszélni, csak beszélgetni kell. Osztályfőnöki órán, DÖKben satöbbi. Ez az, amiben fényévekre le vagyunk maradva. Ja, ezt mondtam korábban én is.
Tehát tudna, de gyakorlatilag mégsem tud.
Csodálod? Igaza van a lánynak az indexes videón, míg anyáinktól-apáinktól a sunnyogást, a tűrést, a meghunyászkodást látjuk, sőt, kapjuk utasításba, hogy mi is így tegyünk, addig marha nehéz ezen az attitűdön változtatni. Jajj, oda ne menj, de még a környékére se, mert jajjistenem, baj lesz belőle.
Időszerű lenne már az a jobbágyfelszabadítás. De ti elmentetek. Elégedett vagy?
Amiért én elmentem, az teljesült. Azért mentem el, hogy akik ezt szervezik, azok lássák, hogy érdemes csinálni, mert van rá igény, van rá támogatás (még egy kis jattot is dobtunk a dobozukba) és hajrá, szóval mintegy visszajelzésként, hogy ezekkel az ügyekkel érdemes, és jó, hogy foglalkoznak. És még inkább azért, hogy hátha másban is mocorog valami, más is csinálna valamit, és minél több ilyen kis szerveződés alakulna, és valami csak moccanna végre a civilség, a közbeszéd irányába.
Azt hiszem ezen a téren, még ha szabad szemmel nem is látható, de valami történt. Az a párszáz gyerek, főleg akik benn is voltak az egyetemen már hazamennek, erről tuti mesélnek, a többi gyerekek látták a híradóban olvasták a neten, érdekes lesz számukra annak a tapasztalata, mondanivalója, aki ezt megélte, máris többet beszélünk egyáltalán közéletről, egyáltalán bármiről, ami a társadalmunkkal kapcsolatos, mint enélkül. Apró lépések, azt meg felszólalta az öcsém is, hogy ugye senki se gondolhatja komolyan, hogy most itt 1-2-3 órában megvitatjuk és tálcán kínáljuk az Egyetemes Megoldást, mikor 40 perce arról nem tudunk konszenzusra jutni, hogy menjünk vagy maradjunk. Nagy bólogatások és erős tapsot kapott a szervezőktől is és a résztvevőktől is. Azért örülök, hogy a gondolataink javarészt egy rugóra jártak, amit én súgtam neki, hogy ezt is mondd el azzal ő is egyetértett, vagy már magától is így gondolta, amit ő súgott nekem, azt én is észrevettem/úgy láttam… Hát akkor már igazán cseszhetnénk az egészet, ha egymást sem értenénk meg…
A második emeletnél a csoport vége, ahol mi mentünk lábujjhegyen és suttogva vonult le a lépcsőn, hogy ne zavarjuk a fúvósokat.
Kint volt még egy kis kohézióteremtő lelkesítő tapskezdeményezés, de a zenekarinéni nyomatékosan kérte, hogy légyszi, hadd játsszanak most már rendesen. Utána csend lett és szétszéledés. Én még beszéltem egy sort a szervezőkkel, itt lehetett érezni, hogy milyen zsenge csíra az egész dolog – persze én ezért találom szerethetőnek és hitelesnek is –, mert abszolút nyíltan és partnerként fogadtak, ajánlottam, hogy az én helyi életteremben elindítom a szervezkedést, és megpendítettem, hogy kereshetnének egy olyan online felületet, ahol hatékonyan lehet szervezkedni – mert a bázisdemokrácia, a nap legnagyobb tanulsága szerint, „olyan bonyolult dolog”.
