Kovács János szerette a fákat. Nem úgy általában, nem minden fát, sőt, nem is a fák többségét, sőtebb: csak nagyon kevés fát kedvelt. Az ültetett fához, a parkok fáihoz, de még a zsíros földön a fűrész nagyobb örömére gyorsan kövérre hízó fákhoz se volt egy jó szava sem, miért is lett volna? Kovácsjánosok azok is: valakik odapottyantották egy úgy-ahogy kiásott gödörbe, nem kérdezték, hogy jó-e itt neked, adtak neki nevet, platán leszel, mondták, és nem kérdezték, hogy jó-e ez neki. Ha a szükség úgy hozta megkarózták, zsenge törzsét a barmoktól dróthálóval megvédték, trágyázták, metszették, nyírták, ha kellett, de sorsát ácsceruzával a fejsze nyelére megírták jóelőre.
Kovács János a vetett fákat szerette. Azokat, amelyek saját magukat vetették el. Addig vitorláztak mag formájában az egyre durcásabb őszi szél szárnyán, amíg rá nem leltek a helyükre a világban. Olyan helyekre, amelyeket a fák nagyon nagy többsége még kalandból se választana. De ha néha mégis erre adná a fejét egy átlagfa, hamar megbánná. Hegyek ormán, szakadék szélén, a sziklarepedésben összegyűlt három marék földben megkapaszkodni különösen erős elhivatottságot feltételez, így nem csoda, ha a véletlenségből, vagy csupán múló, ostoba kalandvágyból ilyen helyekre tévedő platánok és a fafélék egyéb kovácsjánosai nagyon hamar feladják. Amint hogy fordítva is igaz: amely fa ezeken a fáknak nemvaló helyeken megterebélyesedik, az méltó a szeretetére.
A fiatal Kovács János szerette keresni ezeket a fákat, és ha talált egyet, örömmel időzött el az árnyékában. Hallgatta a levelek csöndes susogását, nézte a látszatra irracionálisan tekeredő-csavarodó törzset, ágakat és örült, amikor megértette, hogy a látszatra irracionálisban is lehet ráció, és persze fordítva is: a látszatra racionális dolgok mögött is gyakran ott az értelmetlenség, csak éppen nem ücsörgünk eleget ahhoz, hogy ezt észrevegyük. Kovács János ifjú évei alatt felkutatott néhány ilyen fát, el-elücsörgött valamennyit az árnyékukban, hallgata őket, nézte őket, iparkodott magába szívni a misztériumot, szeretett ezekre a fákra úgy gondolni, mint a barátaira, persze tudva tudván, hogy egy fa számára ez egy eléggé aszimmetrikus kapcsolat, hiszen hol várhatnánk el azt, hogy a fa egyáltalán emlékezzék minden Kovács Jánosra, aki az élete során valamennyit ejtőzött az ő árnyékában.
Idővel Kovács János lába is gyökeret eresztett a zsíros televénybe, eleinte még csak apróbb hajszálgyökereket, amelyeket nem volt különösebben nehéz elszaggatni, még el-elzarándokolhatott valamelyik kedvenc fájához, de az ültetett fa már csak olyan, hogy ha jóféle, termékeny humuszba egyszer beleeresztette a gyökereit onnan már nem szabadul. Földhöz köti, éltetlek és táplállak remekül, mondja a szent anyaföld, de cserébe itt maradsz, hajladozhatsz nyolc méteres sugarú körben, de mozdulni nem mozdulhatsz. Kovács János idővel ebbe beletörődött. Maradt a tudat, hogy vannak a kedvenc fák, léteznek, ugyanúgy susognak, csavargatják látszatra irracionálisan a törzsüket és viszik tovább kitartóan a titkot, a rejtélyt. Maradt a tudat, a nyugalmat adó tudat, hogy ha nagyon akarná, újból felkereshetné a kedvenc fáit, de persze azt is tudta, hogy erre már valószínűleg soha nem fog sor kerülni.
Kovács János híreket lát. Nem olvas, lát. Olvasni csak akkor fogja a híreket, ha érdekesnek találja azt, amit lát. Mit lehet ezen értetlenkedni, vonja meg a vállát, nézni szükséges, és ha az ember néz, akkor egy csomó mindent lát, ha akarja, ha nem. Naponta háromezer reklámot lát, mivé lenne a világ, ha mindegyiket el is olvasná. Viszont ez a hír, amit akarva-akaratlanul is meglátott, mert a hír az olyan, hogy Kovács János szeme elé tolakszik, ha kéri, ha nem, szóval ez az akaratlanul meglátott hír összeszorítja a szívét. Látás-szinten azt tudja meg, hogy ember esett embernek, mindegy, hogy ki, hogy melyik törzs, falka, csoport, nemzet, vallási közösség, maffia, hadsereg, bármi, ez teljesen mellékes, hiszen minden pillanatban ember esik embernek, okát minek keresni, hisz tudjuk, ezerszer annyi ok ajánlkozik a gyűlöletre mindig, mint ahányra egy gyűlöletnek valóban szüksége van. Ami mégis kiemeli ezt a hírt a többi, úgyszintén csak látott, de nem olvasott hírek sokaságából az egy apró részlet, valami ágyúzásról szól, és arról, hogy a pergőtűzben elpusztult néhány fa is.
Kovács János szíve összeszorul. Napokig kerülgeti a látott hírt, nem meri elolvasni, mert fél, retteg, mi van akkor, ha az ő fáját fordította ki gyökerestől az az értelem nélküli lövedék. Jó lenne hinni benne, hogy á, nem, ez biztosan csak valami félreértés, de Kovács János azt is tudja, hogy az ő fái a ritkaságuk és az egyediségük miatt szinte már három szóval, három jellemzőjükkel is bizton leírhatóak, és a látott hírben akarata, szándéka ellenére is meglátta ezt a három szót. Kerülgette napokig a látott hírt, de nem bírta sokáig, legyünk túl rajta, olvassuk el, mondta, hátha mégsem az én fám, hátha. Elolvasta. Nincs hátha. Szomorúság, üresség. Ül Kovács János a néhai fa árnyékában és arra gondol, hogy az árnyék ugyan megmaradt, de ez a fát már nem boldogíthatja.
És mondják még azt is természetesen, hogy mindez azért nem ilyen egyszerű - de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal mindig és mindenre, felelőtlenül.
