Tegnap rendezgettem a sufniban, kihúztam egy javarészt lomtárolásra szolgáló szekrényke legalsó fiókját, és nem fogja elhinni, de még ott is önbe botlottam. Egyik kedvenc hetilapom, a Magyar Narancs hosszú interjúban ad önnek teret a mire is, de ön az elektronikus médiából is a talajvíz konokságával tör fel, Békesivel és Bokrossal súlyosbítva. Félre ne értsen, ez nem kritika, hiszen most megint az van, ami országromlások környékén lenni szokott: a politikai helyzet képlékeny. Mostani hangulatom alapján érzelemvezérelte üzemmódban erre a képlékenységre azt mondanám, hogy nagyszerű, így majd jobban fogja vinni a szippantóskocsi szivattyúja, de sajnos racionálisan be kell látnom, hogy ilyesféle lusztrációra nekünk komoly esélyünk nincs, így a jövőben azzal a matériával kell megelégednünk, ami van, a remény maximuma: hátha legalább egy része legalább egy picit megszilárdulna. Ha az elfedné a többit, talán egy ideig megint nem lenne akkora a bűz, talán lenne pár illatosabb kevésbé bűzlő évünk, amíg valami hülyének megint eszébe nem jut fölkavarni újból az egészet.
No, de nem kell ám komolyabban megorrolni a pikírtnek tűnő, de valójában csupa eufémia, csurom jóindulat bevezető soraimtól, nem csak önnek szól ez, úgy komolyabban leplezni sem próbálom mostanság, hogy hová kívánnám en gros a magyar politikai elitet. Ami miatt önhöz személyesen fordultam, az a miheztartás.
Gyurcsány úr, vennék öntől egy kis miheztartást, hogyér’ adja?
Olvasom a Magyar Narancsban (Aki képes hozni öt embert, 2012. január 12.) az alábbiakat:
Ami meg a múltamat illeti – akiknek van múltjuk, azok számára két út van: vagy lelépnek, vagy tanulnak. Akik maradnak, tehát nekem is, ez egy tanulási verseny. Aki többet megért abból, hogy mit rontottunk el, és hajlandó tanulni, annak lehet jövője. Én megtanultam, hogy kegyetlenül őszintének kell lenni a választókkal, aztán ők eldöntik, hogy amit kínálni tudunk, azt vagy akarják, vagy nem.
Nos, valahogyan úgy alakulódott, hogy nekünk kettőnknek van egy egészen icipici közös múltunk is. Én ugyanis 2006-ban, nem annyira meggyőződésből (lásd még: „három felessel a bőröm alatt”) önre szavaztam, mondhatni öntől vásároltam reményt, és ne kerteljünk, ön engem rútul átalbaszott. Mivel pillanatnyilag még maradni szeretnék (bár ez egyik pillanatról a másikra változhat is, akár), ezért önre hallgatva a magam számára is meghirdetném azt a bizonyos tanulási versenyt. Ennek során meg szeretnék érteni egy csomó dolgot, leginkább azt, hogy ön, önök mit rontottak el, de mindenképpen választ kell találnom arra a kérdésre is, hogy konkrétan én mit rontottam el, amikor önre, önökre szavaztam. Tisztelt Gyurcsány Ferenc, ehhez ön kétféleképpen viszonyulhat: vagy rám hagyja az egészet, vagy segít nekem ebben a tanulási folyamatban. Ha rám hagyja, akkor annak a kockázatait is viselnie kell – nem tudom, jeleztem-e már, hogy mennyire tele a tököm a politikai elittel – ezzel szemben ha segíteni akar, akkor egyet kérnék öntől.
Gyurcsány úr, legyen velem iszonyatosan kegyetlen!
Az van, hogy kellene egy újabb őszödi beszéd. El vagyok bizonytalanodva. A minap bementem kedvenc könyvesboltomba, jó napot, tessék mondani, van-e önöknek valami frissebb kiadású kibaszott jó könyv a modern magyar baloldalról? Ööö, talán ha mondanék egy szerzőt… Ó, pardon, mondom máris: Gyurcsány Ferenc. Hát, sajnáljuk, nincs találat. Püff. De hát akkor miből fogok én tanulni? Ki mondja el, hogy mi rontódott el, ha maga a legfőbb érintett erre nem különösebben látszik hajlandónak, holott ideje lett volna rá bőven? Ráadásul kegyetlenül őszintén, mert engem már csak úgy érdekel.
Például mi lenne, ha kendőzetlenül mesélne nekem a pártfinanszírozásról?
Jó, némi engedményre hajlandó vagyok, ne írjon neveket, elég lesz csak úgy, kékfényesen is: B. László pártpénztárnok, és így adtunk az ártatlanság vélelmének is. De az összefüggések viszont jöhetnek, az utolsó betűig. Érdekelne, hogy valójában mennyire rákfenéje ez a pártfinanszírozás a hazai közpolitikának, mert én úgy sejtem, hogy nagyon az. Úgy gondolnám, hogy még egy elhivatott, a jó tevésére késztetést érző vezető sem tud mit kezdeni az apparátusa azon erős embereivel, akikkel együtt voltak lopni. Úgy vélném, hogy egy állami vezető kezét erősen megköti ez a fajta cinkosság, hiszen ha azt a bizonyos erős embert ma, amikor a pénzzel tömött aktatáskát hozza fogadni szükséges, akkor ugyanőt másnap sem lehet elutasítani, amikor viszont lobbizni jött. Kérni valamit, ami valakinek jó, és az a valaki nem a köz. Ez patthelyzet, mert az aktatáskahozót el nem utasíthatja, a közvéleményhez nem fordulhat, hiszen cinkos, tettestárs ő is, valamint az őszintét sem mondhatja meg, hogy azt a bizonyos döntést a legjobb szándékai ellenére hozta meg, pusztán a pénzszállító emberek nyomására. Ilyesmiből jól kijönni a liberális demokrácia keretei között nem igazán lehet, talán ezért is bontotta le a rendszert az ön kollégája, és alakította ki ezt az újat, amelyiknek most a vezetője. Ő capo di tutti capi, bár én ebben se vagyok egészen biztos, és ez lenne a másik fontos kérdés, amire szeretnék valamiféle választ kapni, illetve lófaszt, mama, dehogy valamifélét: kegyetlenül őszintét!
Tisztelt Gyurcsány Ferenc, ha ejtene pár keresetlent az önök nemoligarcháiról. Újfent nem kell név, mondja azt, hogy L. Tamás, vagy K. László, és mi majd engedelmesen nézünk ki a fejünkből értetlenül, hogy vajon kire gondolhatott… De az összefüggések, azok nagyon kellenének. Hogy működik ez? Mennyire bír független maradni egy magát a csúcsra kínkeservesen…, na jó, ne gusztustalankodjunk, szóval ott a politikus a csúcson, feljutott, ahogyan feljutott, és jönnek a nembaráti nemoligarchák. Mit lehet velük kezdeni? Van-e a mai magyar politikai elitnek, de legyünk közvetlenebbek, van-e, volt-e önnek elégséges morális tőkéje ahhoz, hogy vissza merje utasítani a gazdasági elit khm… közvetlen érdekérvényesítő próbálkozásait? Voltak ilyen próbálkozások? Mennyiben járult hozzá az ön bukásához az, hogy esetleg éppen pont az ilyen megkeresésekre nem mondhatott ön nemet? Van-e önnek, mint mégiscsak bennfenntesnek és a rendszer működését jól ismerőnek tippje arra, hogy most ki lehet valójában a capo di tutti capi, ha mégsem az, aki annak látszik?
Ne higgye azt, hogy ezeket a kérdéseket csak kötözködésből teszem fel, szó nincs ilyesmiről. Nekem eléggé meggyőződésem, hogy a hazai borzalmas közállapotok egyik okozója éppen pont ez a súlyos képlékenység, amikoris ember nem tudja megkülönböztetni a politikai elitet a gazdasági elittől, annyira egy vérből valóknak látszanak ők. Azt is gyanítom, hogy a pártfinanszírozás át nem gondolt (másik verzió: nagyon is átgondolt) szabályozása úgyszintén mutat némi korrelációt ezzel a megkülönböztethetetlenséggel, bár azt nem tudom, hogy oka-e vagy inkább okozója, de érdekelne a válasz.
Valamint azt is megkérdezném, hogy önnek, mint a problémára komoly rálátással bíró és komoly tapasztalatokkal rendelkező politikusnak van-e valamiféle megoldási javaslata. Egy kegyetlenül őszinte javaslata. Érdekelne. Leginkább a miheztartás végett.
tisztelettel:
maroz, időnként választó
