Isten, haza, család.
Mondja az egyik száj.
Nekünk aztán ne mondja meg senki!, ezt pedig a másik mondja.
Illetve francokat, a két száj egy és ugyanaz.
Na, ez az, ami így, ebben a formában nem működik.
Kezdjük a végén: család.
Ha szingli vagyok, enyém a világ. Senki ne szóljon bele, hogy a házamban mit csinálok. Szétdobálom a koszos zoknijaimat, lebrunyálom a vécéülőkét, hangosan bőgetem a Led Zeppelint, kanállal falom be a rántotthúst, miközben a tévé előtt heverek, majd elkezdem tolni a söröket, meccset nézek és elégedetten böfögök nagyokat. Senki ne szóljon bele, én így szeretem.
Ezzel szemben ha megkötök egy egyezményt, ha saját elhatározásomból taggá válok egy olyan intézményben, amit a mi társadalmunkban családnak hívnak már nem igazán őrizhetem meg az előbb vázolt függetlenségemet, hiszen a család többi tagja nem azért köti velem össze az életét, hogy az nekem legyen jó, hanem azért, hogy nekünk legyen jobb. Ilyenkor egészséges lelkületű ember minden további nélkül elfogadja, hogy a szuverenitását önkéntesen korlátoznia kell, és nem tekinti az egyénisége inherens részének azt, hogy a lakásban kedvére szétdobálhassa a büdös zoknijait. A család érdekében elfogadja, hogy bizony, neki is változnia kell, és a család többi tagjainak a figyelmeztetéseit, kifogásait, a család jövőjét féltő aggódásait nem söpörheti le azzal az asztalról, hogy kuss, ne pofázzatok bele, én ezt jobban tudom!
Sérült, nárcisztikus személyiségek persze minden további nélkül erőltethetnek ilyen, a saját személyiségét über alles-nek tekintő családi köteléket is. Az ilyen emberek eleve valamiféle mésalliance-nak, rangon aluli házasságnak értelmezik a létrejött családi köteléket. Örüljön, hogy elvettem/örüljön, hogy hozzámentem, de nehogy már!
Ugorjunk az elejére: Isten.
Umberto Eco-nak van egy remek kis esszéje, Gondolatok a háborúról (in: Öt írás az erkölcsről), ebben jár körül egy érdekes témát. Az első Öböl-háború idején járunk, amikor is a világ nem túlzottan sok rokonszenvet mutatott a háborút ellenző hangok irányába, és ez, figyelemmel a szaddami kardcsörtetésre talán még érthető is. Szegény pápa sem lehetett könnyű helyzetben. Eco ezt írja róla:
Még katolikus részről is sokat élcelődtek a pápa álláspontján, amikor azt mondta, nem szabad háborúzni, imádkozott és olyan megoldásokat javasolt cserébe, amelyek csenevésznek tűntek az események bonyolultságához képest.
Eco amellett érvel, hogy a pápának teljesen igaza volt, amikor azt javasolta, hogy nem szabadna háborúzni, hogy amikor ezt mondta, ő tulajdonképpen csak azt tette, ami a dolga. Van egy Isten, legalábbis elég sokan hiszik, hogy tényleg létezik ez az isten, és ehhez a hithez hozzátartozik az is, hogy az ugyanazt az istent tisztelők bizonyos, az Istentől eredeztetett értékeket fontosnak, a közösségük szempontjából meghatározónak gondolnak. Ilyen a „ne ölj!” parancsa is, és a pápa csak erre a nagyon fontos közös értékre figyelmeztette a közösséget. Mert neki ez a dolga. Tartsd oda a másik orcádat is, neki ezt kell mondania. „Na jó, jó, de mi van, ha valaki az életemre tör? Oldd meg – kellene mondani a pápának – a te ügyed” – írja Eco.
A közös Isten is feljogosítja az abban közösen hívőket arra, hogy szükség esetén figyelmeztessék egymást, ha úgy vélik, hogy a másik nem a közös értékek figyelembevételével viszi az ügyeit. Nem azt mondja, hogy ezt és ezt így és így csináld, sőt, még csak ki se tér a „hogyanra”, ő csak felhívja a figyelmet arra, hogy lennének közös értékek, és jó lenne, ha azok nem sérülnének. Az a fél, aki a közös Istenben hívőkkel fennálló viszonyát nem tekinti valalmiféle mésalliance-nak, aki nem úgy tekint magára ebben a közösségben, mint aki már azzal is egy óriási kegyet gyakorolt, hogy velük egy hitre helyezte magát, az ért ezekből az üzenetekből. Aki nem, az világgá ordítja, hogy ő szuverén, neki senki ne pofázzon bele a dolgaiba. Még Isten se, mert még hozzá képest is szuverén.
Mi maradt? A haza.
Nagyon sok ember nagyon sokféle jó és rossz szokással, nagyon sokféle elképzeléssel a jóról és a rosszról, szerteágazó preferenciákkal, eltérő értékekkel és érdekekkel. Ezeknek kéne békében, nyugalomban egymás mellett élniük úgy, hogy a közös hazában lehetőleg mindenki érezze legalább egy picit jól magát, és lehetőleg minél kevesebben érezzék rosszul magukat. A társadalomból haza akkor lesz, ha működik valamiféle társadalmi kohéziónak nevezett izé, amire nagyon sokan, nagyon sok helyen hivatkoznak, de egy alaposabb definícióját elég nehéz lenne megadni. Egy próbálkozás a definiálásra: „A társadalmi kohézió olyan társadalmak jellemző tulajdonsága, melyek képesek biztosítani, hogy a polgárok önbecsülésük feladása nélkül legyenek képesek harmonikusan együtt élni.”
Haza ott nem lesz, ahol a polgárok egyik része a közös együttélést valamiféle mésalliance-nak tekinti, és a saját ízlését, értékeit, szokásait, viselkedését, hasonlókat tekinti egyedül legitimnek, a többiek eleinte óvatos, majd egyre hisztérikusabb figyelmeztetését arra, hogy basszátok meg, így nem lehet együtt élni a szuverenitásába történő durva beavatkozásnak tekinti, és kikéri magának. A haza is arról szól, hogy a közösen vitt ügyek érdekében, a közös siker reményében saját magunkat korlátozzuk, a másokat zavaró szokásainkról lemondunk, az életvitelünket igyekszünk úgy megszervezni, hogy egyrészt a sajátunkat örömmel, élvezettel élhessük, másrészt pedig ugyanebben ne zavarjunk meg fölöslegesen másokat.
Nincs választás. Sokan vagyunk, jól élünk és szeretnénk még ennél is jobban élni.
Ezt úgy nem lehet, hogy mi soha, semmiben senkinek nem engedünk, mert az nem a szuverenitás védelme, hanem egy beteg, nárcisztikus személyiség kiteljesedése. Az ilyen jelenségek sajnos többnyire súlyos válópereket, egyházszakadással járó hitvitákat és nemzetek közötti háborúkat okoznak. A világ ma legalább annyira szól a kooperációról, a kölcsönös függőségek rendszeréről, az egymásrautaltságról, mint a szuverenitásról, és ez a „legalább” a részemről egy understatement, én inkább gondolom azt helyette, hogy inkább.
Aki pedig a kooperációra minden esetben úgy tekint, mintha az egy szégyenteljesen rákényszerített mésalliance lenne, az el fog bukni. Kedves hatalom, ideje, hogy felkeresse pszichológusát/lelki atyját/házassági tanácsadóját, még mielőtt. És, nem mellékesen, az ország polgárai is elgondolkodhatnának mindezeken.
Kéne végre egy kibaszottnagy csoportterápia, mert jó lenne már kigyógyulni, még mielőtt mindannyian beledöglünk.
