Flaubert utolsó művéről ezt írja a wikipédia:
"A Bouvard és Pécuchet... utolsó, befejezetlenül maradt műve. Eddigi könyveiben is pátosz és romantika nélküli hangon, gyakran szenvtelennek látszó tárgyilagossággal, még gyakrabban ironikus távolságtartással rajzolta meg történetét és figuráit – bár a fogalommá vált flaubert-i szenvtelenség (impassibilité) nem egyedüli dallama írásművészetének. Utolsó regényében a gyilkos erejű, tárgyilagos, sőt idegenkedő irónia felerősödik. Két barátságba keveredő hivatalnok–kispolgárról szól, akik örökség révén pénzhez jutnak, és feladva irodai munkájukat a legkülönbözőbb vállalkozásokba fognak, melyek mind tragikomikus kudarccal végződnek. A két balek hol a mezőgazdaságot, hol az orvostudományt akarja megreformálni, hol technikai találmányokkal próbálkoznak, hol régészettel. Bouvard és Pécuchet tragikomikus szellemi „fejlődése” egyúttal az emberiség örökös kudarcait is példázza. Az író mély idegenkedését csak felerősíti a könyv mellékleteként szolgáló „Közhelyszótár” (Dictionnaire des idées reçues, 1913), tele a korabeli köznyelv és sajtó ostoba kliséivel."
A művet Forgách András dramatizálta (Dilettánsok címmel), és Ascher Tamás állította színre a Katonában. A megdöbbentően sok helyesírási és egyéb nyelvi hibát felvonultató, ám kétségkívül mind tartalmilag, mind formailag "formabontó" színlap tanúsága szerint Ascher már a dramatizálást is erősen befolyásolta különféle igényeivel. Fogalmam sincs, milyen mű született volna enélkül, de ez végül is mellékes: mi, nézők az eredménnyel találkozunk, és az nem jó.
Nem abban az értelemben nem jó, hogy technikai gubancok lennének benne. A színpadkép tetszik, a színészek jól játszanának... Abban az értelemben rossz, hogy a két felvonás koncepcionálisan, totálisan üti egymást: a másodiknak köze sincs az elsőhöz.
Az első felvonásban ott látjuk a bevezetőben említett két dilettánst, akik olyanok, mint napjaink (közelmúltunk) magyar liberálisai: a világot kizárólag könyvekből ismerik, és az így nyert ismereteiket próbálják arra ráerőszakolni. A visszajelzésekkel nem hogy nem törődnek: észre se veszik őket — elvégre az, amit a világról tudni kell, ott van a könyvekben. Minden, ami a kezükből kikerül, irdatlanul "tudományos" és irdatlanul pocsék — emiatt aztán mindenki komplett hülyének nézi/tartja őket, mint ahogy azok is.
Aztán lemegy a függöny, és kijön a második felvonásra két jámbor, jóindulatú kisember. Nem túl okosak, nem érzik meg a történelmi eseményeket és azok mozgató rugóit, de adekvát módon reagálnak azok valamennyi rezdülésére. Minden átmenet nélkül egyszerre csak észreveszik maguk körül a többi embert és azok problémáit — lehetőségeikhez képest segítenek az elesetteken, meglátják, amikor be akarják csapni őket, személyes kapcsolatokat teremtenek; még mások jóindulatát is ki tudják érdemelni.
Nincs átmenet, nincs fejlődés: az egyik felvonásban ilyenek, a másikban olyanok. Még a narrátornak sincs egy árva szava erről az egészről.
