Maroz vagyok, középkorú férfi, és előítéletes. Huhh, kimondtam.
Jól érzem magam a bőrömben, mint előítéletes. Meglepő? Miért? Rossz dolog lenne az előítélet? Az, de erre mindenkinek saját magának illene rájönnie. Az, hogy az előítélet rossz, az is egy előítélet. Ráadásul egy rendkívül felületes előítélet. Mint minden ítélet, az előítélet is részben arról szól, hogy lezárunk vele egy ügyet. És ha lezártuk, az le is van zárva, azzal többet nem foglalkozunk, hiszen éppen pont ezért zártuk le ilyen hamar. Az előítélet, egyik definíciója szerint arról szólna, hogy valakire (valakikre) nem túl sok szeretettel gondolunk, és ezt pusztán azért tesszük, mert egy adott csoport tagjának véljük az illetőt (illetőket). Például: a benzinkutak kávéautomatás löttyeinél is jobban utáljuk az előítéleteseket. Az is egy csoport, nem? És kik az előítéletesek? Akikről én, a felületesen, külsőségek alapján (tehát előítéletesen) véleményt alkotó emberke azt gondolom, hogy azok. Magamat, mint minden egészséges ember, szeretem jónak, bölcsnek, okosnak, szépnek (na jó, ne túlozzunk, ezt az utóbbit visszavonom) látni, tehát ha az előítéleteseket nem tartom helyesen gondolkodó csoportnak, akkor magamat sem tarthatom előítéletesnek. Ha nem tartom magam annak, pedig valójában az vagyok, akkor nem is tudok ezzel a tulajdonságommal foglalkozni.
Pedig kéne. Nekem. A saját előítéletességemmel, és nem a máséval. Ha egy társadalomban mindig a más előítéletességével verjük a csalánt, abból idővel bajok lesznek.
A dologgal az a legnagyobb baj, hogy működik. Az egyik legősibb sémánk ez, hiszen már az ősember is tudta, hogy jobban jár, ha minden kardfogú tigrisnek látszó élőlény elől eszeveszett sebességgel elrohan és minden kecskének látszót megpróbál megfejni. Biztosan lehettek közöttük olyan kultúrliberális ős-zemberek is, akik megpróbáltak minden áron elfogulatlannak látszani és a kecske elől szaladtak el, valamint a tigrist próbálták meg megfejni, mert ne ítéljünk a látszat alapján, de ezek nagy bizonyossággal még a kellő időben kihaltak. Velem is azt mondatja az élettapasztalat, hogy az előítéletesség gyakran hasznos. Sokfelé megfordultam életemben, voltam egészen érdekes helyzetekben is, sűrűn volt olyan, hogy szinte pillanatok alatt kellett meghoznom súlyos döntéseket, és ilyenkor óhatatlanul az előítéletekre hagyatkoztam.
Ezeknek egy részét úgy kaptam készen, a társadalomtól, amelyikben szocializálódtam, más részét pedig én magam alakítottam ki, leginkább a korábbi tapasztalataimat túláltalánosítva, valami olyan egyszerű logikával, mint amilyent az a macska mutat be, amelyik egyszer már ráugrott a forró sparheltra. És itt csíphető fülön az előítéletesség potenciális hibája: a macska, amelyik egyszer már megégette magát a forró tűzhelyen többet nem fog ráugrani a forró tűzhelyre. De a hidegre se. Ami viszont már baj, mert ezzel indokolatlanul korlátozza a saját lehetőségeit.
Mondok egy példát az előítéletességemre. Volt, illetve bár csak múltidő lenne már, tehát helyesen: van ez a szörnyű ügy.
Közösség elleni erőszak miatt több év börtönre ítélte azt a 11 roma férfit a miskolci bíróság, akik tavaly rátámadtak két autóra Miskolcon. A nem jogerős ítéletet többek között az alapozta meg, hogy a támadáshoz egy "halál a magyarokra" feliratú botot is használtak.
Néztem a videót, úgy 4 perc 50 másodperc magasságától, még az elsőfokúról, Miskolci Városi Bíróság, és néztem a bírónőt. Nézzék meg önök is:
No, itt jön képbe az én előítéletességem. Képzeljük el, hogy egy olyan helyzetben vagyok, amikor úgy durván egy percen belül meg kell hozzak egy nagyon fontos döntést, amihez szükségem van egy olyan információra, amit egy okos, értelmes, intelligens embertől vélek megszerezhetőnek. Körülnézek, és mit látok? Hogy széles e megyében csak két ember van elérhető közelségben: tőlem öt méterre a képen is látható Doktor Szöszi, és száz méterre egy porfesszor kinézetű hölgy (kép nincs, de szerintem mindenki érti, hogy milyen külsőségekre gondoltam). Ismétlem: egy percem van a fontos információ beszerzésére és a döntés meghozatalára. Elítélnének-e önök azért, ha szaporán a nyakamba kapnám a lábaimat és Ben Johnsont megszégyenítő sprinttel egyből odarohannék a porfesszor kinézetű hölgyhöz, hogy tőle kérdezzek inkább, mint Doktor Szöszitől?
Na, ez az én előítéletességem egyik megnyilvánulási formája. Mondom: egyik! Ha önök nem ítélnek el a példabeli esetért, annak örülök, de mit szólnának akkor, ha abban az esetben is inkább odacammognék a professzor kinézetűhöz, ha bőséggel lenne időm a döntésre? És akkor, ha a bírónőt pusztán csak a kinézete miatt vélném alkalmatlannak bármiféle értelmiségi tevékenységre?
Tényleg, mit gondolnak önök, annak vélem?
Röstellkedve vallom be, hogy igen, annak vélem. Tudom, hogy nem kéne, de annyira erős ez a rögzülés bennem, annyira erősen belém plántálódott a szocializációm során, hogy ezt kigyógyulni valószínűleg már soha nem fogom tudni.
Maroz vagyok, középkorú férfi, és előítéletes. Huhh, kimondtam.
Tehát adott számomra a feladat: elfogadni, hogy én más vagyok. Más, mint a többség, mert a többség nem előítéletes. Legalábbis az önreflexiója szerint nem az. Én az vagyok, így ezt nekem meg kell tanulnom kezelni. Nekem. Nem másnak. A saját előítéletességemet. Nem a másét. A munka neheze innen jön: hogyan próbáljam meg alakítani a gondolkodásomat, az ítéletalkotási eljárásaimat, milyen szűrőket, kontroll-eszközöket tudok beépíteni, hogy az előítéletességem ne uralkodjon el fölöttem, hogy még időben felismerjem, ha jelen van a gondolataim között és hogy a helyére bírjam valahogyan tenni. Erre érzésem szerint nincs királyi út, nincs általános érvényű szamárvezető, ezt mindenkinek saját magának kell kimunkálnia. De ehhez túl kell tudni jutni a tagadás fázisán. Ki kell tudni mondani, akár hangosan is.
Maroz vagyok, középkorú férfi, és előítéletes. Huhh, kimondtam. Jöhet a neheze. Innen már jól érzem magam a bőrömben, mint előítéletes, mert van munka, van mivel megküzdeni. Meg kell tanulni elfogadni ezt a másságot és megtanulni együtt élni vele. Csak idő legyen rá elég, de hát ez már nem az én dolgom, hanem a Felsőbb Hatalmaké.
