Megcsinálták a maguk Egyszer élünk-jét. Ezt mutatták be a Kamrában. A Katonától megszokott magas színvonalon. Sok munkával, szépen, tisztességesen megcsinált darab. Nem lett belőle — számomra — olyan, amire dobogó szívvel fogok emlékezni majd vénséges vénként. De őszinte szembenézés a mi nyomoronc kelet-európai létünkkel és a még marcangolóbb huszadik századi lengyel sorssal — ezt tökéletesen hozza. Az összes kusza és hazug pálfordulást, a kiszolgáltatottságot, a két mocsok nagyhatalom által rájuk/ránk kényszerített aljas kis megalkuvásokat.
A mi osztályunk minimál díszlettel készült, kicsit rám is kényszerítve azt, hogy képzeld oda a többit te, egyben arra utal, hogy ennek a hetven évnek a története sok más ország sok más osztálytermében is alakulhatott így. Egy kilenc fős csapat, amelyik úgy indul, hogy mindenki csak egy osztálytárs, aranyos, egymást kézen fogva szavalós, körtáncot járó édi-bédi kisiskolás. És jön a történelem, ami az osztálytársak közül előbb ezt, majd azt kiemeli, hatalmassá és/vagy pribékké teszi, aztán jön a bosszú, és a történet forog körbe-körbe, mint a körtánc az első osztályban. De ez a körforgás csak az osztálytársak, majd az egész osztály halálával érhet véget.
Nincs a darabban olyan nő, akit ne erőszakolnának meg. És mégis mind tovább akar élni, ezek után is, megbocsátani, amit nem lehet. De a szívünkben bosszúvággyal élni nem lehet.
Nagy munka lehetett a színészeknek, mert magukra és maguknak reflektálva, kifelé beszélve kell játszaniuk — de ennek az osztálynak ez nem megerőltető, minden színész egytől egyig csodálatos. Dénes Viktor e.h.-nak :-) nagyon jó lehetett velük játszani. Még nem láttam őt színpadon, de remélem, ő is annyira örült, hogy ebben az osztályban ülhet, mint én annak, hogy megint láttam egy fiatal tehetséget feltűnni ebben a társulatban.
Csak az az Ascher Café, az ne lenne, hogy állandóan színházba kényszerít :-)
