Folytatnám Kettes kolléga egyrészes „Népszerű pszichológia”-sorozatát, de én most nem a Muppets-show valamelyik jelenetének a bájos szereplőit elemezném, hanem egy fogalmat járnék körül egész röviden. Lehet, hogy menet közben majd dobok én is pár Oakeshottot, hátha idecsábul tőle pár Igaz Konzervatív is.
Szóval, csülökre! Szakértői heurisztika. Naponta bizgerálnak minket mindenfélével, győzködnek erről, agitálnak arról, csomó olyan dologról alakítunk ki a fejecskénkben attitűdöket, mely dolgokról igen csekély a valós tudásunk. Például: frankón képesek vagyunk ölre menni azért, hogy most akkor a 2,9%-os költségvetési hiány a jó vagy a 4,7%-os, holott soha az életbe’ nem járt a kezünkben makrogazdasági tankönyv, és ha mégis, örültünk, hogy végre eldobhatjuk, megvan az átmenő osztályzat, a franc essék Samuelsonba. De hát akkor honnan a magabiztosságunk? Onnan, hogy megtanultuk: amihez nem értünk, abban a kérdésben hagyatkozzunk szakértőnek megismert emberek véleményére. A szakértői heurisztika: megtanulni, hogy az általunk át nem látható kérdésekben többnyire bölcs dolog olyanok véleményére hagyatkozni, akik minden jel szerint a kérdés szakértőinek tűnnek.
Persze erre rájöttek azok is, akik valamit el akarnak adni nekünk. A tévében a puffadás elleni tablettát fehér köpenyes, sztetoszkópos, tehát ránézésre orvosnak azonosítható színész fogja reklámozni, hiszen köztudott, hogy egészségügyi kérdésekben leginkább az orvosokat tartjuk releváns forrásnak. Ezért is nem árt az óvatosság, nem árt odafigyelni arra, hogy tényleg egy szakértő-e az, aki hatni akar az attitűdjeinkre, vagy csak nagy ravaszul imitálják a szakértő látszatát. Vicces, de időnként még saját magunkat is becsapjuk ezzel a szakértői heurisztikával, például neves közgazdász professzornak hazudjuk még magunknak is azt a valójában baptista prédikátort, akinek csak egy szerepe lenne, hogy a fejünkben megképződött butaságot legalább saját magunk előtt szakszerű, okos, bölcs dolognak láthassuk. De ez már egy más irány, ez már orvosért kiált, hagyjuk is! Mint ahogyan hagynám azokat is, akik annyira beleszorultak a saját fejükbe, hogy a külvilág oda már nyomokban sem fér be. A Huth Gergelyek menthetetlenek, ők ne is olvassák tovább ezt a kis szösszenetet.
Ezzel szemben a menthetők köreiben most mintha látszana némi kis elbizonytalanodás. Aprócska kis fejvakarás. Nem mondanám, hogy annyira radikális, nem az a klasszikus „aha!”-érzés, heurékáktól sem fog a közeljövőben zengeni ez az ország, de hát az attitűd nem az a jószág, amelyik a rapid megváltoztathatóságáról lenne híres. Olvasom a… na, hogyan is fogalmazzak, mert nem akarok én most senkit sértegetni… szóval olvasom azokat az olvasnivalókat (blog, újság, effélék), amelyek, mondjuk így, a kormánnyal szemben nem túl sok kritikát fogalmaztak meg az utóbbi másfél évben. Sűrű és átható elbizonytalanodás-illat lengi be a sorokat. Persze benne van még a szövegben az önmegnyugtatás is, nem félek!, nem félek!, mondogatja a lovait kereső kisgyerek az erdőben, de már türemkedik ki az a kérdés is, hogy vajon egészen biztosan jó szakértőtől vettem-e én a véleményemet? Van, aki buzgón rá is vágja, hogy igen!, hogy nem a Matolcsy-modellel (ezt írta, hogy Matolcsy-modell, tőle tessék megkérdezni, hogy mire gondolhatott, nekem fogalmam sincs — háromárbocos hajómodell? — passz, tényleg fogalmam sincs) volt a baj, lásd még: nem a kommunizmussal volt a baj, sőt, azzal semmi baj nem volt, csak hát a környülmények. Nem voltak optimálisak. Gonosz körülmény legyőzte a jó modellt. A lányokkal, azokkal semmi gond nem lehet, negyven éve párttag mind! De ismétlem, nem baj, ez tán még kinőhető.
A szakértői heurisztikának van még egy jellegzetessége: nem csak a nyilvánvaló külsőségek (pl. fehér köpeny, sztetoszkóp) alapján ítélünk valakit szakértőnek, hanem az is hozzáértőnek, kompetensnek tűnik a számunkra, aki határozottan, magabiztosan, percnyi megingás nélkül, lehetőleg retorikailag-szövegalkotásilag jól felépítve mondja a magáét. Hajlamosak vagyunk az ilyen embereket is szakértőkként azonosítani — pláne, ha úton-útfélen elpottyantanak egy-egy Oakeshottot. Nagy a kínálat, rengetegen akarnak nekünk mindenféléket eladni, vigécekkel telített világ ez a miénk.
Van az úgy, hogy rossz portékát veszünk. Rossz szakértőre hallgattunk, rossz megmondótól vettünk át már eleve pimpós attitűdöt. De ilyen a világ. Lehet, hogy a barlangban még nem volt ennyire bonyolult, bár én ebben sem vagyok annyira biztos. Szerencsére van egy örömteli hírem is: lehetséges a korrekció. A receptje sem túl bonyolult: meg kell nézni, hogy mennyire jönnek be a valóságmagyarázatai azoknak az embereknek, akiket mi az adott téma szakértőinek ismertünk meg. Ha sűrűn és ismétlődően arra jutnánk, hogy a segítségükkel egyre súlyosabban nem tudjuk megmagyarázni a világot, akkor váltanunk kéne. Ésszerű lenne megnézni, hogy kik is voltak azok, akik mást mondtak, akik azt mondták, hogy nem szabad hallgatni azokra, akikre hallgattunk, mert nettó hülyeségeket beszélnek. Mert voltak, és talán nem is kevesen. Félre ne értsen a kedves olvasó, ez nem egy önfelláció: távol áll tőlem arra gondolni, hogy mi lettünk volna azok, ez a blog, akik bezzegmegmondták, nem. Mi ezen a piacon úgyszintén viszonteladók vagyunk, csak talán mi megtaláltuk a megbízhatóbb őstermelőket, és mi az ő portékájukkal vigéckedünk. Akiket mi megtaláltunk, azokat más viszonteladók is megtalálhatják, ha mernek keresni.
Ha le mernek jönni arról a szerről, amelyik miatt abban a kényszerképzetben leledznek, hogy ebben az országban szakértelmet csak és kizárólag Oakeshottból tud levezetni és csak és kizárólag Molnár Attila Károly, senki más. Ha. Én szurkolok nekik, és bízom benne, hogy megküzdenek ezzel a kőkemény kihívással. Utána már könnyebb lesz. Vicces, de ilyenkor mindig Kádár bonmója jut az eszembe, a krumplilevesről. Legyen minden az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, a szakértői heurisztika legyen szakértői heurisztika. Oakeshott, Molnár Attila Károly legyen Oakeshott és Molnár Attila Károly, Isten pedig legyen Isten, újból. Ámen.
