Orbán Viktornak súlyos döntéseket kellett meghoznia. Őt azért választották (nyugodtan mondhatjuk: választottuk) meg, mert ezeket a súlyos döntéseket valakinek meg kell hoznia, és 2010 tavaszán ő volt az egyetlen hitelesnek tekinthető politikus Magyarországon (polgártársaink nagy része még mindig hitelesnek tartja). A Bajnai–Oszkó-féle szakértői kormánynak egyszerűen nem volt és nem is lehetett felhatalmazása arra, amit Orbánnak, Matolcsynak, Felleginek és társainak el kellett és majd el kell végeznie.
Magyarországnak időről időre vissza kell fizetnie a felvett kölcsönök, illetve kamataik egy részét, ehhez a pénznek rendelkezésre kell állnia, nincs mese. Közben pedig működtetni kell az egészségügyet, a köz- és felsőoktatást, a honvédelmet, a közrend felügyeletét, a szociális ellátórendszert és minden mást, amit egy modern európai államban a kormányzat hatáskörébe rendelnek.
Azon lehet vitatkozni, hogyan, mi módon hajtja végre a feladatait az Orbán-kormány, én nagyon sok döntésével nem értek egyet. Azon nem lehet vitatkozni, hogy valakinek ezeket a feladatokat végre kell hajtania, és a választás eredménye még soha nem mutatott ennyire egyértelműen egyetlen személyre Magyarországon, mint 2010 áprilisában.
Magyarországon soha, egyetlen pillanatra nem volt semmiféle szabadságharc 1956 után. Magának a kifejezésnek a használata is sérti azok emlékét, akinek nem Irina Ivaschenko retiküljével, hanem a Habsburgok szuronyaival, a szovjetek tankjaival kellett szembenézniük. Magyarországon a seggfejek szabadságharca zajlik éppen, és a seggfejek szabadságharca sajnálatos módon soha nem bukhat meg. Túlságosan nagy a hátországuk.
Nem Orbánt — és igen, ebben a posztban most nem is Matolcsy Györgyöt — nevezem seggfejnek, hanem a Bayer Zsoltokat, Bogár Lászlókat, Boros Imréket, a sunyi idiotizmus és az immoralitás szobrait, akik már az összes lehetséges oldalhoz dörgölőztek, és akik mérhetetlen tehetségtelenségükkel szimbolizálnak mindent, amit szerencsétlen hazámban annyira tudok gyűlölni.
Bogár László egy minősíthetetlen színvonalú felsőoktatási intézmény docenseként delirál évek óta, Bayer Zsolt abból él, hogy egy szorgos operatőr valamikor a múlt században megcsinált neki egy dokumentumfilm-sorozatot, Boros Imre pedig abból, hogy az átlagmagyar memory-spanje rövidebb mint egy aranyhalé. Ők nem a jobboldali seggfejséget testesítik meg, hanem azt a generális seggfejséget, ami 1945 óta, de talán már az előtt is bearanyozta népünk életét.
Orbánt nem azért tartom felelősnek, mert úgy látta, hogy valamit meg lehet lépni, és aztán amikor kiderült, hogy nem lehet, akkor változtatott. Mindenkinek vannak határozott elképzelései, és igen, szoktuk magunkat tartani azon határozott elképzelésekhez, amíg az lehetséges. Amikor meg nem, akkor kénytelenek vagyunk valami mást csinálni. Ezt tette Orbán Viktor. Nem bukott el semmiféle szabadságharcot: ez egy buta metafora, amit már eleve nem kellett volna bevezetnie a közbeszédbe.
Orbánt azért tartom felelősnek, mert csak a seggfej-Magyarországot látja maga mögött, a nyáladzó hülyék Magyarországát, akik előtt a Kárpát-medence Janijának kell mutatkoznia, a Galaktikus Alfahímnek.
Bárki, kétharmados többséggel egy szellemi fogyatékos csimpánz is bele tudja íratni az alkotmányba, hogy a másik csimpánz miatt nincs banán. A hőbörgéshez nem kell felegyenesedni. Bárki képes háborús retorikára egy fodrászszalonban, és igen, lesznek mindig seggfejek, akik számára ez jelenti a bátorságot, a keménységet, az államférfiúságot, és nem az, amikor valaki vállalja a kárörvendő tekinteteket azért, hogy ne boruljon minden.
Nemcsak a seggfej-Magyarország létezik, a ballerjobber Magyarország, a bayerbogarak országa, a sarki polgárháborúk országa, hanem az elviselhető, elvállalható, nem tökéletes, de nem is szégyenteljes Magyarország is, amelyben szerintem Orbán még mindig nem lenne kisebbségben, csak ebben már képtelen hinni. Talán 2002-ben a váratlan (számomra is váratlan) választási vereség után veszítette el a hitét.
Mindenki, minden értelmes ember fél attól, hogy nem sikerül, amit elképzel. Ülök a füzetem felett, sétálok a parkban, és néha arra gondolok, hogy nem fogom bebizonyítani, nem fogom megérteni, nem leszek rá képes. Nem, nem vagyunk félistenek, legtöbbünk nem az — én biztosan nem, és azt hiszem, Orbán Viktor se az. Abban sem vagyok biztos, hogy az országnak egy félistenre lenne szüksége. Arra biztosan nincs szüksége az országnak, hogy a miniszterelnöke a seggfejeknek produkálja magát, az ő nyelvükön szólaljon meg mindig, az ő kegyeiket keresse.
Orbán nem bukott el semmiféle szabadságharcot. Nincs gyorsnaszád, nincs koki és saller, nincs futballokosság, ezek csak szavak, ostoba szavak. Van itt egy feladat, és az nem az, hogy visszamenőleg is legyőzzük Rákosi Mátyást, és alaptörvénybe iktassuk, hogy az LMP felelős a mohácsi vészért. Mindannyiunk jövője függ a feladat elvégzésétől.
Magyarországra nem a baloldal és nem is a jobboldal tör rá, hanem a tehetségtelenség. A rosszul bevilágított stúdióban hőzöngő három tehetségtelen, erkölcstelen, kártékony seggfej tört rá erre az országra, ő ejtette túszul annak miniszterelnökét. Orbán szabadságharca maximum a tőlük megszabadulást jelentheti.
