A gazdaságnak új ösztönzőket kell adni, a meglévők ugyanis már kimerültek — mondta pár napja Matolcsy. Ismerős, legénykorunkban mi is sűrűn szembesültünk ilyen kimerülésekkel, különösen hó vége felé. Ilyenkor nincs nagyon mit tenni, kellenek az új ösztönzők: vissza kell váltani az üres üvegeket, nincs mese. Meg még ezt is mondta:
Az általam képviselt, nem ortodox közgazdasági eszközöket bevető gazdaságpolitika egyszer már történelmileg bevált. A második világháború utáni újjáépítés ilyen gazdaságpolitikára épült, de Kelet-Ázsia sikerének is ez az alappillére.
Ennek a szövegnek két olvasata van. Az egyik: ha ez a gazdaságpolitika csak háború utáni állapotban lévő országok újjáépítésére való, akkor első körben az a feladat, hogy Magyarország elérje ezt a bizonyos állapotot. Ezen olvasat tökéletesen magyarázza azt az amúgy érthetetlen tényt, hogy még mindig Matolcsy a honi gazdaságpolitika akármije. A hihetőbb olvasat szerint pedig valaki itten súlyosan hülyeségeket beszél, és ebben az esetben nagyon nehéz megérteni, hogy miért Matolcsy csinálja még mindig a gazdaságpolitikát. Talán azért, mert a társadalompolitikát Orbán csinálja, illetve pontosabb az, hogy a két politikát, tehát a gazdaságpolitikát és a társadalompolitikát együtt csinálják: összeadták, amijük volt. Mint ahogyan állítólag G. B. Shaw-nak javasolta egy nem túl okos, ám annál szebb hölgy: — Mester, szülhetnék önnek gyermeket. Olyan szép lenne, mint én, és olyan okos, mint ön. — Igen ám — válaszolta az író — de mi lesz akkor, ha az én szépségemet és az ön eszét örökli?
Egyszer mindennek vége lesz, előbb-utóbb úgyis fel fog tűnni az embereknek, hogy ez a szétoperálhatatlan csodapáros olyan tandembiciklit épített magának, amelyen háttal egymásnak tekernek, ellenkező irányba. De mi lesz, mi lehet, mi jöhet utánuk? Mindjárt rátérek arra, hogy fogalmam sincs, csak előtte egy kis ungabunga.
Iszonyatosan rosszul kezdődött minden. Valami hihetetlen és érthetetlen lendülettel aknásította el a hatalomba vezető útját a Fidesz, hosszú éveken át görcsösen ügyelt arra, hogy a saját hatalmi legitimációja semmiképp se lehessen szokványos. Ugye a szokványos legitimáció alapesetben úgy nézne ki, hogy az állam valamiféle megegyezésre jut a civil társadalommal, kap tőle egy felhatalmazást arra, hogy kvázi képviselje a társadalmat, elfogadva azt olyannak, amilyen. Ezt a lehetőséget lőtte ki saját maga számára a Fidesz az ellenzékben eltöltött évek alatt, akár ostobaságból, akár túlzott magabiztosságból (talán eleve nem is akartak ők ilyen, hagyományos legitimációt maguknak), mindkét magyarázat hihető. Maradt a nem szokványos legitimáció, amit már nem a társadalommal kötött megállapodásból szokás eredeztetni, hiszen a hatalomra aspirálónak pont az a baja, hogy szerinte a létező konszenzus rossz, rossz állapotban van a társadalom, és abból magától kijönni nem tud, de sebaj, hiszen adott egy olyan elitcsapat, amelynek többnyire önmaga vagy egy szűkebb kör által felismert történelmi küldetése van: hogy ezt a szörnyű állapotban lévő társadalmat akár akarata ellenére is átvezesse valami jobba.
Tehát a Fidesz addig taktikázott, amíg 2010-re neki már nem nagyon maradt olyan pálya, amin a társadalom nevében gyakorolná a hatalmat: a legitimációját ő már csak abból eredeztethette, hogy neki kérem itten társadalmi küldetése lenne. A fülkeforradalmi agitprop ennek ágyazott meg.
Önmagában ezzel még nem is lenne baj, hiszen amint Matolcsy is utalt rá, ilyen, úgynevezett fejlesztő államra tényleg láthatunk néhány kifejezetten sikeres távol-keleti példát. Mondjuk Dél-Koreát. Jobb példa talán nem is akad, ha valaki egy nacionalista, autoriter, diktatúrába hajló irányított demokráciát akar szelektíven válogatott érvekkel megtámogatni. Volt ott minden: felperzselt föld, kaotikusan induló demokrácia, konszolidált 
diktatúra, irányított demokrácia, és mára ugye-ugye. Ez az „ugye-ugye” szinte vitathatatlan, csak meg kell nézni azt a grafikont, amit Dél-Korea gazdasági fejlődése kirajzol: olyan meredek, hogy alpintechnikával festik fel toronyházak oldalára egy prezentációhoz. Minden további nélkül hihető, hogy bárki, aki érez magában némi hajlamot egy kis nacionalista ízesítésű autoriter hatalom támogatására az Dél-Korea legutóbbi fél évszázadából bőven hozhat igazolást a furcsa gusztusára. És hoz is. Azon én nem akadnék ki, hogy Matolcsy is állandóan felemlegeti a távol-keleti csodát, mint a legitimációjukat megtámogató lehetséges forgatókönyvet, hiszen láttam már Matolcsy-féle elemzést, grafikonnal, de azt nem teljesen értem, hogy miért hagyja ezt a keletezést mindenki szinte szó nélkül. Mert azért lennének itt kérdések.
Rögtön a legalapvetőbb. Egy fejlesztő állam számára a gazdasági fejlődés az nem cél, hanem egy eszköz.
Ebből adódik is egyből, hogy egy fejlesztő állam megfigyelésekor értelmetlen a gazdaságpolitikát önmagában elemezgetni: azt csak a társadalompolitikával együtt érdemes. Míg az előbbit viszonylag könnyű leírni és számokban kifejezni, valamint olyan nagyon hosszú távon kamuzni sem igazán lehet, addig a társadalompolitika már egy keményebb dió. Az ugyanis egy történetről szólna, egy meséről. Elmondja, hogy ma ilyen és ilyen állapotban van a társadalom, de mi, a társadalompolitika alakítói ezt és ezt szeretnénk csinálni, és ezektől a csinálásoktól ennyi és ennyi év múlva a társadalom másmilyen lesz. És itt jönnek a nagyon durva problémák, ugyanis egy ilyen mesében hinni kell. Bizalom kéne hozzá, jó sok. Ahhoz meg őszinteség kéne, legalább egy kevés.
Például annak az őszinte kimondása, hogy a Távol-Keleten sem a vízibivalyokkal fizettették meg, hanem a zemberekkel. Ott senki nem hazudta hosszú évekig a társadalom képébe azt, hogy lehetséges instant jólét, hogy a társadalmi felívelés egyetlen áldozathozatalt követelne: az értelemszerű megjelenést a szavazófülkében. A Park-rezsim elég hamar világossá tette, hogy mit vár el az emberektől: vért, verítéket és könnyeket. Cserébe kínált egy hihető mesét, illetve felmutatott erőt — olyan erőt, amelytől az embereknek elment a kedvük a mese megkérdőjelezésétől. Az orbánizmusnak nincs hihető gazdaság- vagy társadalompolitikája és nincs olyan hatalma, amellyel rá tudná kényszeríteni a társadalmat a politikája elfogadására.
A fejlesztő államhoz úgyszintén hiányzik még egy apróság: a források. Dél-Korea például szinte dúskált a forrásokban — már eleve egy wont se kellett költenie a hadseregére, megtette azt helyette az Egyesült Államok. Nem okozott neki gondot a hitelfelvétel, akár a Világbanktól, akár magánforrásoktól, mert maga mögött tudhatta az Egyesült Államok pénzügyi támogatását. Az orbánizmus kire számíthat? Kit nem szoptak még le bő nyállal forrásokért, és ennek a hatására ki állt be Magyarország mögé olyan intenzitással, hogy abból kifussa egy fejlesztő államra való is?
Kellene még némi rövid távon is hihető cél. Dél-Korea a felvett hitelekből infrastruktúrát épített, majd olyan iparágak alapjait kezdte el hisztérikus sebességgel lerakni, amely iparágakból olyan semmi kis garázsbéték nőttek ki, mint a Samsung, a Lucky Gold Star, a Daewoo és a Hyundai. Az orbánizmusnak ezzel szemben Ócsája és portakocája van. Az országnak viszont már van egészen jó infrastruktúrája, és ipara is lenne, igaz, azt nem mi hoztuk létre, hanem készen kaptuk, és ha a kedves olvasó figyelt az elmúlt másfél évben, akkor láthatta, hogy talán ez volt az egyetlen olyan szektor, amelyhez Orbánékat még csak közel sem engedték. Kapna is a fejéhez az Audi, a Mercedes, a Suzuki és többi, nálunk jobban meggyökeresedett ipari vállalat arra, hogy őket itten egy orbánszerű izé fejlessze. Francokat. Esetleg látogatni néha eljöhet, de gombokhoz-kapcsolókhoz piszkálnia akkor se szabad.
Ma már nem igazán működne a gazdaságfejlesztés extenzív modellje. Ötven-hatvan évvel ezelőtt lehetett működőképes az, amit ma Orbánék szeretnének, a kényszermunka. Egy nem annyira iskolázott embernek úgy-ahogy meg lehetett tanítani az esztergályozás néhány egyszerűbb lépését, és a termelékenység úgy is növelhető volt, hogy kellően sok nem túl iskolázottat állítottak be a nem túl bonyolult esztergák mögé, ahol kellően sok időt kellett eltölteniük, és mindezt fenyítéssel és kecsegtetéssel elég jól lehetett működtetni. Csak ugye az a fránya olajválság pont azt hozta el, hogy ez az extenzív modell ma már nem tartható, hiszen ma egy automatizált forgácsológép alig némi emberi beavatkozással annyi csapágyat esztergál, hogy csak győzze eladni az értékesítési osztály. Mi lenne hát a hihető, hogy majd a kubikosmunka, a gátépítés, vagy a szívatás-jelleget sem nélkülöző utcasepertetés fogja a mi államunkat fejleszteni?
Dél-Korea nem csak veréssel bírta rá polgárait, hogy vegyenek részt a fejlesztő állam nevű társasjátékban, hanem azzal is, hogy ezt a részvételt valódi és hihető alternatívaként tudta felmutatni. Nézd, építjük itt a lakásokat intenzíven — ha dolgozol, neked is juthat egy, és ez azért egy putriból nézvést tényleg csábító tud lenni. Vagy egy másik „nézd”: nézd, építjük itten az iskolákat ezerrel, és ha dolgozol, akkor a gyereked iskolázott lehet, és melyik szülő ne szeretné azt, hogy az ő gyereke többre vigye, mint amennyire neki sikeredett? Dél-Korea, de a fejlesztő államok úgy általában is rengeteget invesztáltak az oktatásba, a tudományos kutatásba, nomen est omen: szívügyük volt a fejlesztés. Ezen a téren az orbánizmus pillanatnyilag ott tart, hogy nyolc plusz másfél év után sem bírt letenni az asztalra legalább egy vitaképesnek tűnő oktatási törvénytervezetet. Amikor pedig a napokban letett valami karikatúrát, abból a sűrű hazudozások közepette is csak az derült ki, hogy szarik ívesen az oktatásra, a kutatás-fejlesztésre, és minden olyan posztmodern blablára, amiben nincs lábasjószág és kertmagyarország, valamint erős hangsúly a szakszerű és tiszteletteljes megsüvegelés indoktrinálására.
Lehetne még folytatni hosszú oldalakon annak a taglalását, hogy miért is nem tűnik hihetőnek ez a sűrű távolkeletezés, de úgy gondolom, már csupán az előbb vázolt pár tétel is bőven rávilágít arra, hogy milyen lényegi különbségek vannak a két helyzet között, miért is hiteltelen ma az ötven-hatvan évvel ezelőtti távol-keleti példákra hivatkozva autoriter államot építeni. Lassan elfogy az orbánizmus legitimációja, és lassan az is nyilvánvalóvá fog válni, hogy a legfőbb törekvésük, az erős állam létrehozása is — hát, hogy is mondjam csak finoman — kapott némi gellert. Számomra erősen úgy tűnik, hogy az orbánizmusnak vagy valódi szándéka, vagy tehetsége nincs az állam megerősítésére, hiszen minden, látszatra az államot erősítő hisztérikus cselekedetük mögül kikandikál, hogy az távolról sem az államot erősíti, hanem a baráti oligarchákat. Építenék az oligopol kapitalizmust egy ennyire nyitott gazdaságban, mint a miénk, de ez az építés sem építés valójában, hanem sokkal inkább a mások által már felépítettek elzabrálása. Ez a hatalom nem Samsungot, LG-t, Daewoo-t és társait épít, hanem a teszkóktól akar piacot elhappolni a kincstárinak előléptetett baráti kereskedelmi hálózat számára. Ez a módszer, ha távol-keleti, akkor arról nem Dél-Korea ugrik be, hanem a jakuzák. De kár olyan messzire menni, Szicília közelebb van.
Jó eséllyel tehát ebből inkább előbb, mint utóbb csúnya bukás lesz, ez nem kérdés. A kérdés inkább az, hogy mi jöhet utána?
Ez nem annyira triviális, és én ebben súlyos buktatókat, súlyos csapdahelyzeteket látok. Kezd megint érni valamiféle újabb csodavárás. Hogy majd jön Bajnai, összefog Oszkóval és a szocialista reszlivel, valamint még kettő másikkal, név szerint: boldoggal és boldogtalannal, és akkor majd minden újból csudálatos lesz. Egyúttal erősödik (már ha ez még fokozható) az elit- de leginkább az értelmiség-ellenesség. Egyre sűrűbben hallani jóféle szélsőbalos hangokat is: el kell venni a pénzt a burzsujoktól, és akkor lesz mindenkinek bőven! Erősödik a tudományellenesség (már ha..., újfent) is, pláne a társadalomtudományok kerülnek sűrűn megtaposásra. Jobban tuggyuk mink azt, mint a sok büféruhatár szakos bőcsész, a mi jaózan paraszti eszünk, az az igazi! Ilyen körülmények közepette kéne előbb-utóbb mondani valami alternatívát az orbánizmusra. Most még megteszi a takaroggy is, de már nem sokáig.
Előbb-utóbb mondani kell valamit arról is, hogy ha úgy nem, akkor hogyan. És ez irtózatosan nehéz lesz, mert az orbánizmus példája megmutatta, hogy nagyon nagyot hazudni nem lehet, illetve lehet, de nem érdemes, mert az könyörtelenül visszanyal. De lehet-e megmondani őszintén az embereknek, hogy már megint csak a szokásosat kérné tőle a hatalom? Hogy újfent csak türelem kéne, valamint vér, veríték és könnyek? Ki lehet-e állni az emberek elé azzal, hogy népem, neked itt az elkövetkező tíz-tizenöt évben nem lesz jobb, miközben azt kérjük tőled, hogy cserébe dolgozz többet és jobban?
Nagyon nehéz kérdés. Az orbánizmus egyik legnagyobb történelmi bűne talán pont az, hogy eljátszott egy ritkán kínálkozó kegyelmi pillanatot, eljátszott egy olyan helyzetet, amikor ezt a feltétlenül szükséges bizalmat egy magát tényleg komolyan vevő küldetéstudatos hatalom bírhatta volna. Nagyon nehezen hihető, hogy egy ilyen bizalom rövid időn belül újra felépíthető lenne, és szerintem ennek a belátása az oka annak, hogy eddig nem jelent meg komolyan vehető ellenzéki erő. Olyan kilátástalannak tűnik a küzdelem, hogy ilyesmibe szinte már csak kalandor vág bele. Vannak persze értelmes megmondások a mindenféle részterületekről, vannak okosnak tűnő meglátások a gazdaságpolitikáról, egyre több szó van a társadalompolitika fájó hiányáról, de a legnagyobb gond az, hogy ezek leginkább egymás mellett elbeszélő, a koherencia helyett szanaszét tartó narratívák. Pedig hiteles csak az lenne, amelyik egy mesén belül regélne a gazdaságpolitikáról és a társadalompolitikáról! Lassan itt a félidő, ideje lenne hozzálátni a meseíráshoz.
De még ha meg is íródik, mitől lesz hozzá bizalom? Kik fogják azt a mesét megszavazni? Egy hazugságot nem nehéz eladni. A Jobbiknak például nagyon könnyű dolga van: neki még csak távolkeleteznie sem kell, elég, ha kacsint egyet, tudja azt a szélsőjobbos nemzetiproletár is, hogy ha elvesszük a pénzt a tudjukkiktől, akkor attól nekünk jó lesz. Ilyen pályán kellene tudni eladni egy hihető, koherens mesét, amely mese ráadásul a többi mesével ellentétben nem azt mondja, hogy szavazz rám, és már holnaptól jobb lesz neked, hanem pont az ellenkezőjét. Hol látszanak azok a műhelyek, ahol meg tudnának íródni ezek a komplex mesék? Nem, kedves olvasó, ez nem a blogok, nem a facebook, nem az alternatív nyilvánosság, nem a sufnitársadalom- és sufnigazdaságpolitikusok pályája lenne. Ehhez komoly emberek komoly munkája kell, nem pedig hirtelen felindulásból elkövetett blogposztok vagy ÉS-ben elhelyezett, nagyívű publicisztikák a gazdaságpolitikáról.
A bizalomhoz elengedhetetlen, hogy ha el is készül egy hihető útiterv, azt el kell tudni magyarázni a lehető legtöbb embernek. Tehát még az sem elég, ha kerül egy olyan csúcsműhely, ahol megvan a készség és a képesség egy komolyan vehető forgatókönyv kimunkálásához: mindenképp kellenek azok a közvetítők is, akik ezt érthetően el tudják magyarázni a sokaságnak. Itt juthat némi szerephez az alternatív nyilvánosság is, a fészbúk és blogok — mi tagadás, én is szívesebben írnék kritikai posztokat ezekről az új elképzelésekről, semmint az orbánizmus egyre súlyosabb idiotizmusairól, de ha nincs miről írjak, mit tehetek? Megyek a ló után és csipegetem a lószart.
Tehát akkor már megint ott tartunk, hogy franc se tudja, mit kéne, de legalább már valamelyest körvonalazódnak a dolgok. Fejlesztő állam nem lesz itt, ezt piszkosul benézték Orbánék. Kis szerencsével talán kihúzzuk 2014-ig összeomlás nélkül, de ettől a kurzustól már nehéz várni valami komolyabb tervet, elképzelést — ilyesmihez talán nem is értettek ők soha, csak a hatalompolitikához. A poszt-orbáni éra egyik legnagyobb dilemmája az, hogy sikerül-e szakítani a személyközpontú narratívákkal és sikerül-e ilyenek helyett ügyközpontúakat meghonosítani. Amikor a mesében nem a királyfi a leginkább hangsúlyos, amikor nem arról szólnak a történések, hogy majd jön Bajnai és Oszkó és suhintanak a varázspálcájukkal, hanem arról, hogy vannak ügyek, vannak mesék, és arcok ezekhez a mesékhez kerülnek, de nem az arc az elsődleges, hanem a mese. Amikor arról beszélgetünk, hogy mit kéne, és ebben a mit kénében benne van a mit lehet is. És igen, ezeket a meséket el kell majd tudni mesélni több „nyelven” is. Nem csak az ÉS olvasóinak azon a gyönyörűséges esszé-nyelven, tele a nagyon nagy többség számára érthetetlen fogalmakkal, hanem a hétköznapi emberek, a fészbúk és a blogok kommentelőinek a nyelvén is. De úgy, hogy abból apránként valamiféle bizalom is kialakulhasson, tehát a demagóg propaganda nem ér.
A következő írásom majd a tevék tű fokán átjuttatásáról fog szólni, mintegy lazításképpen.
