Bár mind távolabb kerülnek az időben, mégis, azt, hogy kikből állt az Aranycsapat, sokan kívülről fújják.
A legendás tizenegy így, pontosan ebben az összetételben azonban csupán négyszer lépett pályára. Az angliai 6-3 összeállítását őrizte meg az emlékezet.
Ugyanígy közismert a 32 meccses veretlenségi széria 1950 júniusa és a VB-döntő között, kevésbé köztudott, hogy a németek elleni vereséget újabb 18 sikeres mérkőzés követte 56 februárjáig.
Az 54-es VB 15 játékosa közül mára csak hárman maradtak: Grosics, Buzánszky és Tóth II. József, aki-csekélység!-a 7-1-en, a németek elleni 8-3-as első meccsen és a brazilok ellen 4-2-es negyeddöntőn szerepelt Budai II. helyett.
A most elhunyt Szojka Ferenc igazi nagy korszaka a VB után kezdődött.
Azért korábban is ott volt az Aranycsapat jelentősebb tornáin. Tartalékként.
A kispadról nézte végig a helsinki olimpiai sorozatot, a leggyengébb ellenfél, Dél-Korea elleni 9-0-s alkalmából játszhatott a VB-n-ez volt amúgy az első válogatottsága…
Lokálpatrióta salgótarjáninak számított, a kisebbik helyi csapatból került 19 évesen a nagyok közé.
Hamar kitűnt, gyakorlatilag mindegy volt neki, hogy jobb-vagy balfedezetként küldték-e a pályára, tisztán szerelt, elegánsan osztogatott, jól lőtt.
Puskás döntött a sorsáról. Amikor felmerült, hogy kerüljön a Honvédba, röviden vágta el a vitát: „Elég nekünk egy Bozsik.”
Így került helyette a védekezést és támadást egyformán jól művelő Kotász Antal a kispestiekhez, de a Puskás-mondat elárul valamit a képességeiről.
Szojka megmaradt tarjáninak, az 50-es évek második felében a nógrádi csapat többször volt vele 5.-6. a bajnokságban. Kemény hely volt: az a babonás mondás járta, hogy aki bajnok akar járni, annak győznie kell Salgótarjánban.
A vesztett VB-döntő után mind gyakrabban válogatták, a második nagy széria 18 veretlen meccséből 15-ször volt kezdő, Bozsikkal párban, balfedezetként. Összefértek.
Az 1955-ös északi turnén a magyar válogatott 27 gólt rúgott 4 meccsen, ebből 7-et a svédeknek, akik aztán rá 3 évre VB-ezüstérmesek lettek.
Aztán jött 56 és a világverő csapat széthullott.
Szojka Ferenc tagja volt az 1958-as VB-csapatnak is, a svédek és Mexikó ellen lépett pályára.
Közben változott a világ, a lassan felnövő Vasasból a ragyogóan osztogató, szellemesen játszó Bundzsák Dezső és az ellenfelek irányítóit szívós árnyékként követő Berendy Pál lettek a válogatottban a középpályás konkurrensek.
S még mindig ott volt Bozsik, már be-be került Kotász is.
A bőség zavara… Szojka állta a sarat, rendszeresen válogatták 1960-ig, összesen 28-szor, még befért a 62-es VB-re készülő bővebb keretbe is, de Chilébe már nem jutott ki.
Aztán két évre kiesett az NB I-ből a Tarján.
Hősünk maradt, vele jutottak vissza, a legenda az NB II-es pályákon is ugyanúgy tette a dolgát, mint Bozsik társaként, 10 évvel korábban.
A 65-ös bajnokságban a megújult Salgótarjánban már akadtak később nagyra növő segítőtársai a lassan kiöregedő mesternek: az akkor pályakezdő Kocsis Lajos, a 70-es évek nagy Honvéd-reménysége, no meg Básti István, aki aztán szintén 15 évig esőben-hóban-sárban volt Tarján jelképe.
Mindkettőből olimpiai bajnok lett 1968-ban, Lakat dr. csapatában
Alighanem ez volt az egyetlen dolog, amit Szojka irigyelt tőlük: az olimpai aranyérem. Mivel ő nem lépett pályára Helsinkiben, nem kaphatta meg…
Különös sorsa volt: kevesen játszhattak együtt három generáció legjobbjaival, Bozsikkal, Puskással, Alberttel, Tichyvel és még Kocsis Lajossal is.
Hűségét meghálálta a város: életében szobrot kapott, a stadiont róla nevezték el.
Csendesen, szerényen élt, így is távozott.
Nyugodjék békében!
