Ülnek? Gondolom, igen. Ha nem, akkor legalább kapaszkodjanak meg, mert olyant mondok, hogy ha más mondaná és én hallanám valószínűleg megroggyannának a térdeim: a mi falunkban nemrég bezárt egy kocsma, és mi nyílt a helyén? Egy fitneszterem! Hogy miiiii??? Hogy ezen önök nem hajlandóak meglepődni??? Akkor tessék elképzelni azt, hogy most 1988 van, és egy bukmékernél egy az ezerhez adják a fent vázolt eseményt. Rátettek volna akár csak egy forintot is arra, hogy egy alföldi faluban hatalmi kényszer nélkül bezár egy kocsma és afféle seggrázó-szalon nyílik a helyén?
Pedig az ilyesmi úgy nagyvonalakban azért előrelátható. Azt mondják, hogy úgy nagyjából azonos társadalmi berendezkedések nagyjából azonos jelenségeket generálnak, így elég jól meg lehetett tippelni azt, hogy a rendszerváltással mi is ráállunk arra a bizonyos pályára, amelyen a boldogabb országok már egy ideje menetelnek és emiatt jól el is húztak tőlünk, de legalább megvan az az előnye ennek, hogy nem nekünk kell kitaposni az ösvényt. Elég, ha figyelünk és megpróbáljuk megérteni, hogy mi is fog ide pár éven, évtizeden belül beszivárogni. Például vidékre.
A vidéki lét elviselhetetlen könnyűségéről szeretnék csacsogni egy kicsit.
Az utóbbi időkben sűrűn nyílogatott a kisbalta a zsebemben, Anikó asszony lábasjószágozása, majd ennek doktrínává emelése, az ócsai skanzen terve, a pesti liberális értelmiség (kurzív, nem megsértődni!) belharca a „ki a legjobb vidék-szakértő”- versenyben, de ugyanúgy viszolyogtat a pesti- és nem csak pesti libertariánus értelmiség (és nemértelmiség) üggyel kapcsolatos önigazolása, hogy lám-lám, mégiscsak igaza volt Ayn Randnak, szóval nem egyszerű ez. A két szélsőséggel (a libertariánus „ő dolguk, oldják meg!” és a szélsőbal „de, meg lehet ezt oldani, csak akarni kell!”) még csak vitatkozni sincs kedvem, pláne, amikor számomra annyira ellenszenvesen képviselik ezeket a nézeteket, amennyire nézeteket káeurópában ellenszenvesen képviselni lehet , persze ettől még ezek a nézetek jelen vannak, legitimek, de amíg adott a lehetőség arra, hogy én udvariasan átléphessek rajtuk, addig élni is szeretnék ezzel. No, bízva abban, hogy sapienti sat, rá is térnék a mire is? Tényleg, mi is itt a lényeg?
A vidék? Van olyan, hogy vidék? Mihez képest? Ami a
nagykörúton túl van, az már vidék? Békásmegyer, azzal a cuki kis lakótelepével,
az vidék, tessék mondani? Hévíz, Bükfürdő? És egy megyeszékhely, mondjuk Zalaegerszeg?
Na jó, de egy zalai falunak már mindenképpen vidéknek illik lennie. És hozzá
képest egy szabolcsi egybejáratos akkor mi?
Nem olyan nehéz belátni, hogy ez a vidékezés önmagában nem bír sok
magyarázóerővel, hiszen ha el is fogadjuk, mint kézenfekvő ellentétpárt
(főváros-összes többi, nagyváros-összes többi, város-falu, etc.) használni nem
nagyon tudjuk, mert az, amit a „vidék” szóval jelölünk annyira heterogén, hogy
szinte teljesen értelmetlen csoportként tekinteni rá, hiszen nincs olyan
csoportképző ismérv, amelyik legalább valamelyest működni tudna. Ezért is
gyanús nekem mindig, amikor valaki erősen vidékezik, mert ilyenkor szinte
mindig kiderül, hogy valami egészen másra gondol ő, csak vagy nem tudja, vagy
nem akarja azt mondani.
A bukolikus-álromantikus vidékezés még hagyján, már ugye ha az ilyen ember nem jut véletlenül fontos döntésekkel járó pozícióba. A városi, jellemzően értelmiségi, időnként „lemegy” vidékre, feltűri az inge ujját, belepök a tenyerébe, és egy álló héten keresztül ad férfiasan a bukolikának. Trágyát hord, kecskét fej, szívja a friss falusi áért, a megérkezése másnapján már remekül át is vette a helyi dialektust, olyan népiesch ő, hogy a gémeskút adja a másikat. Egy hét után hazamegy és ódákat ír a vidéki élet szépségeiről, miközben eszébe nem jutna, hogy a vidéki élet lényege pont az ottmaradás, tehát az, hogy a vidéki nem csak hét napig vidéki, hanem évi 365 napon keresztül az. Sok-sok 365 napon keresztül, ha pechje van, talán egy egész életen át. Amiről ő ritkán ír ódát, arra a másikra pedig fejcsóválva cöcög egy kicsit, a fejét többnyire csak akkor fogja, ha valamelyik hatalom forgatókönyvet íratna abból a szép bukolikus ódából.
És mintha ez a mostani valami hasonlót csinálna éppen. Nem nehéz meglátni a hatalom vidékezésében a lényeget: minden, ami nyomor, ami probléma, ami meglévő vagy potenciális konfliktusforrás, az nekik vidék. Persze a száz évvel ezelőtti értelemben, amikor még a nyomor, a probléma, a satöbbi volt annyira tapintatos, hogy eltakarodott a felsőbb osztályok szeme elől, és amikor mégis összefutottak, akkor tisztelettel megsüvegelte, és ha ezt nem elég fürgén tette, akkor ott volt a csendőr, aki picit megnoszogatta. Udvariasabb, tapintatosabb és ha lehet, akkor valamiféle bukolikával nyakonöntött nyomort szeretne ez a mostani hatalom. Menjen minden szerencsétlen vidékre, ez a megoldás, mert vidéken ugye ott a főd, amihez még a szociológus nagyasszony szerint is mindenki ért.
Amitől újfent fogjuk a fejünket, mert konkrétan mihez is ért minden vidéki?
Emlékeim szerint lehettem már olyan hat-hétéves forma gyerek, amikor először ettem dinnyét. Nálunk, falun nem ismerték, a város messze volt, és ott is csak szezonban volt, az évi egyszer-kétszeri városba menésünk könnyen nem eshetett egybe a dinnyeszezonnal, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nekem nagyon megtetszett ez a furcsa tök, és már az első szeletnek úgymond megszedtem a magját, vittem haza boldogan nagyanyámnak, hogy mama, mama, vessük el és lesz nekünk is dinnyénk! Ó, hát nem értek én ehhe’, mondta a nagyi, és én meg ezt nem értettem, hogy mi ez a fakszni, hát mag-mag, fődbe beledug, egyszer-kétszer megkapál, és nyáron dőzs, mi a rossebet kell ehhez ennél többet érteni? Gyermek, gyermek, csóválta a nagyi szelíden a fejét, amikor én dafke mégiscsak elvetettem a dinnyemagokat. Járta a faluban egy mondás, amit azóta sok más faluban is viszonthallottam: van szar főd, nagyon szar főd, rettenetesen szar főd, és van ez, ami nekünk jutott. No, bennem akkor tudatosult az, hogy főd és főd között is van különbség, amikor augusztusban végképp lemondtam arról, hogy a saját vetésű dinnyémen abból a három, paradicsomnál alig nagyobb, apránként rothadásnak induló zöld gumóból termés legyen. Ma már tudom, hogy dehogyis a mezőgazdasághoz, a növénytermesztéshez, mint mai értelemben vett hivatáshoz értettek ott az én falumban, hanem az autarkiához. Hogy hogy lehet a semmiből, abból a fajta fődből valahogyan mégiscsak éppenmegélni. De leginkább ahhoz, hogy hogyan kell ezt udvariasan, beletörődéssel, a mindenkori elitet nem zavarva csinálni.
Be kéne látni, hogy a vidéknek ez az aspektusa, a növénytermesztés, az állattartás ma már egy szakma, és semmivel nem igényel kevesebb tudást, tanulást, felkészülést, mint teszem azt a műanyag fröccsöntés, sőt. Fiatal, a bukolikába belezúgott ismerősöm teljesen komoly fejjel ágált amellett, hogy az a rohatt teszkó, az a hibás, és csak annyit kéne, hogy őt kihagyni, megvenni közvetlenül a paraszttól a kapirgálóst. Mindenki jól járna, a vevő is, mert nem 650 forintot fizetne egy kiló szárnyasjószágért, hanem csak ötszázat, és ugye a paraszt is jól járna, mert ő így egészen biztosan többet kapna, mint amennyiért az extraprofitra hajtó multi átveszi tőle a baromfit. Ez a fiatal, amúgy értelmes, művelt, olvasott barátom tényleg komolyan azt hitte, hogy amit ő a teszkókban megvesz, azt a multi a vidéki parasztbácsik- és néniktől vásárolja fel, extraprofittal súlyosbítva. A szokásos hozzáállás: vélemény van, nagyon határozott, de tudás az szinte semmi, amiért még csak haragudni sem nagyon lehet egy fiatalra, hiszen pontosan ezt láthatta a nagyjainktól is, erre a semmi tudásra, a totálisan megspórolt erudícióra alapozott, iszonyatosan határozott véleményekről szólna ez az ország.
Holott ha kicsit is a bukolika mögé néz az ember azt láthatja, hogy a száz évvel ezelőtti mezőgazdaság annyiban hasonlít a mostanihoz, hogy mindkettőhöz szükség van némi mezőre. (Bár ez sem teljesen igaz, rózsakertész barátom akár a kiskörúton belül is űzhetné az ipart, hidroponikus kultúrán tenyésznek a rózsái, így válik el a mezőgazdaság a mezőtől.) Ma a hangsúly sokkal inkább a gazdálkodáson van: befektetés, tudás, technológia, profit. Hogy a teszkónak szánt csirke nagyüzemileg hogyan állítható elő a leghatékonyabban. Olyan technológiák használatával, amilyennel a parasztbácsika –nénike ha megpusztul se képes árban felvenni a versenyt. És a technológiában a legfőbb csapásirányok egyike a gépesítés. A minél kevesebb élőmunkára való törekvés. Ócsa, az autarkia, a vidékezés, a lábasjószág, a bukolikus kertmagyarország totálisan inkompatibilis mindezzel. Ehhez a mai módjához a gazdálkodásnak nem hogy mindenki értene vidéken, hanem inkább pont fordítva, alig valakik, ami, lássuk be, így is van rendjén. Fröccsöntő vállalkozásból is csak viszonylag kevesen tudnak megélni, mire mennénk vele, ha mindenki értene hozzá?
Csak mintegy érintőlegesen visszatérnék a nyitógondolathoz, miszerint azonos társadalmi berendezkedés azonos jelenségeket generál. Látni nyugaton, hogy van egy figyelemre méltó és szépen gyarapodó szegmense a vidékiségnek, jelesül a nagyon nem indusztriális-jellegű hasbavalók előállítása. Az ökobio-izék, meg a gasztrománok által agyonhájpolt nyersanyagok, félkész- és késztermékek. Jelentem, jómagam is haspók lennék, így én is hájpolnám, hájpolom is, már ugye ha van mit. De két egészen aprócska mozzanatot azért itt is érdemes lenne észrevenni: egyrészt ez még hosszú ideig (szvsz nagyon hosszú ideig) rétegigény fog maradni, a zöm, a túlnyomó többség úgyis csak az indusztriálisan előállított tömegélelmiszerekre fog hagyatkozni, másrészt pedig ez a manufakturálisabb jellegű növénytermesztés, állattartás, élelmiszer-előállítás sem olyasvalami, amihez hozzáértés nélkül is neki lehetne látni. El kéne fogadni, hogy ez sem Ócsa-kompatibilis. Hogy attól, mert vidéken és az autarkiával kompatibilis módon állították elő még nem lesz minőségi, és ebben a szegmensben ez azért egy lényeges szempont. Az önáltatás, miszerint vedd a vidékit, a magyart, mert az jobb hosszú távon nem nagyon fog működni. Őszintébb lenne azt mondani, hogy legyél soviniszta és vedd a magyart, a minőségről pedig ne essék szó. Vagy esetleg azt, hogy venném én a minőségi magyart, ha lenne, tehát tessék bátran hozzáfogni és minőségi termékeket előállítani. De ismétlem, ez sem Ócsáról szól, hanem arról, hogy lenne egy piaci rés, ahová sok-sok munkával, tanulással, küszködéssel nem kevés vidéki is be tudna törni.
Be kéne látni, el kéne fogadni, hogy a vidéki lét ma már nem arról szól, amiről száz, vagy akár csak 30-40 évvel ezelőtt szólt. Kis ország, kis távolságok, helyenként már valójában nincs is vidék, összegyógyult a várossal. Vannak szerencsésebb falvak, amelyek ma már a wellness-fittnessről szólnak, nem a lábasjószágról. Vannak olyanok is, ahonnan már a sokadik generáció jár be a városba dolgozni, és a gyerek abban nő fel, hogy háztáji helyett gyep és sziklakert van. Vagy: nagyon sok család döntött úgy a kilencvenes évek tájékán, hogy inkább a városhoz közeli faluban építkezik, mert ott tizedáron volt a telek, de a megélhetésük a városhoz kötődik. És igen, rengetegen vannak olyanok is, akik kényszerűségből váltak városiból vidékivé, ez is egy szegénységi pálya volt a kilencvenes évek elejétől kezdve: megszűnő munkahelyek, elszegényedés, az értékesebb környéken lévő ingatlan eladása, majd olyan helyre költözés, ahol lényegesen olcsóbbnak tűnt a megélhetés. De hát ugye ez már település-szociológia lenne, és egy olyan országban, amelyiknek a szociológus nagyasszonya kijelenti, hogy márpedig vidéken (értsd: túl a Nagykörúton) mindenki ért a földműveléshez, ott milyen belátást is várhatok el én?
Ócsa és a lábasjószág tehát a szar szőnyeg alá söprésén túl leginkább valamiféle küldetéstudatos népnevelésről szólna, visszavezetni a zembereket a munka mezejére, vagy mi, ezt még értelmezni is nehéz, annyira unortodox, míg a vemhes kecske és a vetőmagosztogatás a szintén küldetéstudatos megváltásról, amiről még akkor is igen nehéz lenne értelmesen beszélgetni, ha mentes lenne a ráaggatott hazugságoktól, a teljesen nyilvánvalóan obskúrus hülyeségektől, ha lenne józanságunk kivonni ebből az ostoba vidékező narratívából, és annak elfogadni, ami: borzasztóan súlyos szociális problémákra adott, erősen vitatható válaszok. Nem a derék, Vidéki Magyar Ember megteremtése, nem vitán felüli megváltás, hanem nagyon is vitatható válaszok, még ha ettől a vitathatóságtól Hegedűs Zsuzsa hisztériás rohamot kap, akkor is. De nincs érdemi, lényegi vita, és ez azért is szomorú, mert az ilyen misszionárius hevülettől áthatott pótcselekvés-sorozat amellett, hogy ablakon kidobott erőforrás még azzal is jár, hogy magát a szociális problémák megoldásáért való tevést is teljesen elhitelteleníti. Tessék, tömtük eddig beléjük a halat, nem volt nekik elég, nem lettek tőle rendes, jóravaló, hozzánk hasonló emberek. Tessék, most meg adtunk nekik hálót, és így se. Igen, én tartok tőle, hogy nagyon sokan gondolják azt, miszerint ha egy vidéken élő, találomra kiválasztott embernek adok párszáz forint értékű vetőmagot és féltucat naposcsibét azzal már meg is oldottam valamit. Különösen azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a hobbikertészkedésben a legkisebb, mondhatni jelentéktelen tétel a vetőmag. Tessék benézni egy gazdaboltba, megnézni, hogy mennyibe kerül egy ásó, egy kapa, mennyiből lehet kihozni a legprimitívebb locsolást, és mennyibe kerülnek a permetszerek, ja, és jut eszembe, a gép, ami a permetszert kijuttatja. A középosztálynak való hobbi ez, higgyék el.
Szóval újból hitelvesztés, kiábrándulás lesz ennek a vége. Ami baj, nagy baj, mert ezeknek a szociális problémáknak a kezeléséhez rengeteg józan ész, türelem, kitartás kellene, hiszen gondoljuk csak meg, hogy szerzőtársam, jotunder spanja, a híres Big JC sem arról az üzenetéről híresült el, hogy pajtikák, tegyetek egy óvatos próbálkozást, de ha nem megy, akkor hagyjátok bátran az egészet a francba.
