1.
Nem nagyon tud az ember úgy kihajtani az utcájából, hogy legalább egy kocsma előtt ne haladjon el. A vidéki élet velejárója, mondanám reflexből, de a város miért lenne más? Azért, mert ott már kacifántos neve is van a műintézménynek? Falun ilyen úri huncutsággal nem nagyon vacakolnak, családi ház pincéjében megnyílik, jó esetben kap egy sörös cégért, de azt is minek, aki potenciális kuncsaft azt úgyis odavezérli az életösztön, nem turistáknak való helyek ezek. Inkább a helyi társadalom afféle csomópontjai, innen indul napszámba az, akinek már csak így jut kapanyél, és este a keserves napi keresetet is itt helyezi végső nyugalomra.
Szombat délelőtt van, megyünk befelé a városba. Ha a város az irány ilyenkor a kocsma a főúton van, közvetlenül azzal az utcával szemben, amelyikről rákanyarodunk. Induláskor halkan rákezd az eső, júliusban ez inkább öröm, mint bosszúság. Már látszik a főút, a kocsma, stoptábla, megállunk. És valami felfoghatatlant, valami visszaadhatatlant látunk, első gondolat, hogy le kéne fényképezni, de mégsem, nem, ezt még a fotó se tudná úgy elmesélni, ahogyan ott és akkor volt. Pedig leírva egyszerű, alany, állítmány, és még valami, hogy ne legyen annyira tő az a mondat.
Állt egy gyerek a kocsma előtt.
Ennyi a befogadható, ésszel, értelemmel felfogható része a jelenségnek. Viszont ahogyan állt, azzal nem nagyon lehet mit kezdeni. Olyan öt-hatéves forma lehetett, enyhén szemerkélt az eső, ember sehol a környéken, lent, az alagsori pincében ott igen, de az utca teljesen kihalt. Kislány volt, „Girl”, hirdette a blúzán a flitterből kivarrt felirat, és úgy állt ott, mint aki küldetést teljesít. Mint akire hatalmas feladatot bíztak, és ő bizonyítani szeretne. Sugárzott az arca. Hányszor, de hányszor leírjuk ezt a szóösszetételt így, ebben a formában: sugárzott az arca. Én is írtam már le sokszor, és most tessék, látok egy tényleg sugárzó arcot, egy kisgyerek arcát, aki egy kocsma előtt áll, szinte vigyázzállásban, a szemerkélő esőről tudomást sem vesz, hanem csak sugárzik az arca, és én itt állok, nem tudom leírni a jelenséget, mert elkoptattam a fogalmat. Pedig ez az arc ott és akkor tényleg sugárzott.
Boldog volt, mert apa elvitte magával. Nagy, és fontos ügyek tanúja lehet, elkísérheti apát, és ha apa azt mondja, hogy gyermek, nekem ide be kell ugranom egy kicsit, mert fontos ügyem van odalent, de te itten várjál meg engemet, akkor a gyerek, megértvén, hogy a felnőtt-lét minden misztériumába gyerekszemmel belelátni nem megengedett büszkén és sugárzó arccal foglalja el a helyét a vártán, a kocsma előtt, a lustán szemerkélő júliusi esőben. Úttörő ő, kiscserkész, a levegőt is szinte elfelejti szedni, feladata van, nem szeretné elrontani, nagyon nem. Még megharagudna apa, és többet nem vinné magával.
Ránk dudálnak a hátunk mögül, két perce állunk a stoptáblánál a szinte kihalt főutca ellenére, lusta gázzal elindulunk, még látjuk, hogy a gyerek illedelmesen odaköszön egy érkező, a kerékpárját a kocsma kerítéséhez letámasztó napszámosszerűségnek, talán ismeri is, talán megfordul a fejében, hogy no, Józsi bácsi ha majd lemegy a kocsmába elmondhatja apunak, hogy milyen ügyesen állok itt, milyen derék mód várok rá. És apu majd büszke lesz rám, legközelebb is elhoz magával.
A visszapillantó tükröt még kilométerekkel később is betölti a ragyogás. Kisgyerek áll mögöttünk, kislány, „Girl” feliratú trikóban, úgy öt-hatéves forma lehet, immáron újból egyedül, a kocsma előtt, a finom júliusi esőben, és ragyog az arca. Sugárzik ez a ragyogás. De úgy, hogy beleég az ember fejébe. Nem tud tőle szabadulni. Vége. Vége?
2.
Nézem a fényképeket. Öröm. Boldogság. Két, nagymamám lehetne nagymama, ősz hajjal, mosolyognak, mert boldogok ők, hiszen végre megadatott nekik is az, ami lassan a többi embernek nem is annyira érték, és nem csak New York államban nem az, hanem szinte az egész nyugati világban alig-alig. Még tán vicces is lenne, ha nem lenne ennyire szomorú: akiknek nem kell, arra tukmálják, akik pedig szeretnék, azoktól eltiltják. Mert a tiltóknak van egy olyan meséjük, amelyik szerint a két nagymamám korú nagymamának nem járna. New York államban ezt a mesét győzte le az a másik, amelyik szerint mégiscsak jobb egy (több, sok) boldog arc, mint egy olyan mese, amelyikhez inkább a szomorú ábrázat passzol. Vége. Vége?
