Strasbourg megvédte a borszarozáshoz fűződő alapvető emberi jogunkat. Ennyivel is beljebb vagyunk. Mégis csak volt értelme csatlakozni az EU-hoz. Ha a médiatörvényt, a munkavállalói jogokat, az ombudsmant, a népszavazást, a független bíróságokat és az Alkotmányt nem is, de legalább a bor szarozásához fűződő jogainkat megtarthattuk.
Ez is valami. Uj Péter eposzi küzdelmét a teszkós tokaji, meg a kannásbor ellen, netszerte és a blogszférában is rendesen kielemezték már. Ehhez nem tudunk mi többet hozzátenni (pláne, hogy nyáron max. fröccsöt iszom, a vörösbor hűvös téli estéken esik jól igazán).
Mégis ennek az esetnek az apropóján eszembe jutott egy idevágó nyári hétköznapi történet.
Az idő: valamikor a hetvenes évek egyik nyarán
A helyszín: Balaton
Apámék rendszeresen mentek ki a közeli talponállóhoz a szokásos délutáni lángos adagért. Minden alkalommal ott állt egy borvirágos arcú öregember, cserzett bőrén évszázadnyi tapasztalattal. Sokatlátott boldog tekintettel szemlélte az életet. Előtte egy nem túl bizalomgerjesztő állagú pohárnyi borocska állt. Kerek volt neki a világ.
Amikor egy alkalommal a szokásosnál többet kellett várni a lángosra, Apám - mintha régi ismerőse volna - végül társalgásba elegyedett az öreggel és a zavaros italra mutatván megkérdezte tőle:
- No és mondja bátyám! Ivott már valaha szar rossz bort?
Az öreg elmélázva nézett a semmibe. Látszott, hogy gondolatai az elmúlt évtizedeket pásztázzák. Majd a felismerés fénye gyúlt a szemében és megszólalt:
- EGYSZER!.... de aztán arról is kiderült, hogy petróleum...
Lásd még: Még egyszer a Strasbourg/EU kérdésről
