Nem, nem a címkenyomtató garázsbétémet akarom népszerűsíteni, most a társasági érintkezés szabályairól szeretnék szólni, udvariasság, illem, tudják hogy van ez, mindenki arról szeret a leginkább beszélni, amiben neki bizonyos khmm… hiányosságai mutatkoznak, lásd még a humoralista félsorát a témát illetőleg: a félimpotens adja az érzékit.
No, tőlem aztán ilyesmit ne várjanak az etikettet illetően. Pláne ami a polgári teázást illeti: ha valami, hát az nagyon nem. Nem. Teljesen mindegy, hogy mi a kérdés, részemről a válasz megbízhatóan: nem. És nem csak a teázást illetően, hanem az egész etikettre, mint olyanra: nem. Az én életemből mindez megbízhatóan kimaradt.
Szenvedtem is miatta eleget.
Mire nagy nehezen kitanultam volna egyet változott egy óriásit a világ és kezdhettem mindent elölről. Már az udvarlás is komoly kihívás volt a számomra, ráció-fétisiszta vagyok, nem igazán értettem, hogy ha mind a ketten ugyanazt akarjuk, akkor minek a fölösleges, mondhatni irracionális körök? Szükségszerű-e a dugáshoz a bélyeggyűjtemény? Ugye, hogy nem? Mi a racionalitása annak, hogy egy közlekedési rendőr aggódik az én sorsom miatt? Hogy ez nekem milyen sokba fog kerülni, ha feljelent. De hát még csak nem is ismerjük egymást, ki érti ezt?!? Hogy kell ilyenkor viselkedni? Mutassak én is némi érdeklődést az ő problémái iránt? Család, gyerekek, egészség, minden rendben?
Próbáltam ellesni mintákat. Beszerzési osztályvezető-helyettesből makkoscipős nagyvállalkozóvá avanzsált ismerősöm mutatta be a lazát, szeltük a kielencvenes évek eleji Romániát keresztül, és ha megállított egy uniformist viselő bárki, az ismerősöm már engedte is le a Chevy ablakát, kezdeményezni kell, bazze, mondta, és már lökte is a tányérsapka alá: herr Oberst, nye brekeke, mert úccse ércsem, nesze, itt van céhn doijcsmárk, de legalább valami kunsztot mutassá’ má’ érte, bazze! És működött! Na jó, a bakternek fölösleges volt adni, ő csak azért állított meg enkezűleg, mert jön a vonat és a sorompó leeresztő mechanizmusa elromlott.
A beszerzési osztály amúgy is jó terep, ha az ember etikettet akar tanulni. A tányéron keresztbe tett villa jelentése: ne vidd el, mert még zabálnék. De mit jelent az, amikor az osztvez egy adott ponton azt a kérdést – ide kéne valami nagyon jó kifejezés, mert nem mondja, nem csak úgy, szokványosan felteszi – lógatja bele a levegőbe? szugerálja? álkérdezi?, hogy: És miért lenne jó mindez nekem? Újabb stilisztikai gubanc, kurzív, vastagított, de vajon kifejezi-e így eléggé azt a borzasztóan erős hangsúlyt, ami a „nekem” kifejezésen volt? Mert az nagyon volt, a hangsúly. Annyira, hogy az álkérdezésre nem is nagyon lehetett álválaszt adni, csak valósat, öt százalék, és innen már gördülékenyen folyt tovább a beszélgetés. Ha az ember elvétette az etikettet úgy járt, mint kezdő makkoscipős egy jobb étteremben, amikor rövid pihenő végett egymás mellé rakta le a kését és a kanalát: a pincér bizony elvitte tányért, rajta a rántotthús maradék negyede, emberünk pedig éhen maradék, negyedében.
Korunk etikettje számomra már maga a misztérium. Csak kérdéseim vannak. Például illik-e a nokiásdobozt selyempapírba csomagolni? Szalaggal át-e kell kötni? Illendő-e a kollégának köszönőlevelet küldeni azért, mert jó kis állást adott a frissen diplomázott gyerekünknek abban az esetben, ha egyúttal mi meg az ő gyerekét alkalmaztuk hasonlóan magas státusszal? Hogyan kell komilfó módon megköszönni egy gyökérkezelés nagyvonalú megköszönését?
És hogy végre témánál legyünk: hogyan kell illendően teázni?
Elképzelni sem tudom, de azért megpróbálom. Vagy mégsem. Még azt sem tudom, hogy vajon tegeződtek-e. Szevasz, János, de rég láttalak! Á, kizárt. Hozta Isten, kedves frakcióvezető úr, kerüljön beljebb, hogy szolgál a kedves egészsége? Naccs’osasszony, gyerekek? Az új munkahely milyen, sikerült már megszokni? A főnök mennyire elviselhetetlen? Illik-e megkérdezni, hogy tea vagy kávé? És mikor inkább egyik, mint a másik? Lehet-e némán téát inni véled? Köszönöm, akkor inkább kávét kérnék. Én a magam eszétől úgy gondolnám, hogy a kávé az egyszerűbb beszélgetések megalapozója, mely beszélgetéseknél az öt százalékig nehéz eljutni, onnan már gördülékenyen megy tovább: koszos öööööt százalék??? Hát mi a francot képzel maga, mi vagyok én??? Román közlekedési rendőr??? Tíz!!!
A tea a hosszabb, szofisztikáltabb beszélgetések kísérője. Péterem, tea legyen, mondja János, valami jóféle georgiai tea, egy sóhajnyi tejjel. Csája mellett lehet csak igazán kombinálni. No meg ugye az időpont, a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, tea, ez vitán felüli. Ha december lenne akkor is, Péterem-Jánosom, a bostoni teadélután is decemberben volt, gazdasági szabadságharcz, illő figyelni a nüanszokra is, tea, eldöntetett, pont.
Hanem hogy a témára miként-hogyan illő ilyenkor rátérni? Gondolom, hogy áperté, direktbe’ nem illő, hiszen még a sokkal közvetlenebb kávéhoz is dukál némi tiszteletkör. Az etikett egy másik, előttem rejtett dimenziója: illik-e a teázás előtt egymást kölcsönösen megmotozni, lehallgató készülék után kutatva? Gyanúm szerint nem illik. A teához semmiképp nem passzol. Ahhoz a szlávos történetmesélés illik. Mi van abban rossz, ha az ember egy pohár gőzölgő mellett elmondja a partnerének mindazt, ami a szívét nyomja? Jánosom, látod (nahát, döbbenet! ezek mégiscsak tegeződnek! hitték volna???), milyen ez az élet, nagy nehezen befutottam végre, elnöke vagyok egy ilyen nagyszerű intézménynek, de nem felhőtlen az én örömöm, ajjaj, de még mennyire hogy nem az. Hallani mindenféléket, pletyka, de annál azért mégiscsak több, szóval az a hír járja, hogy a Főnök nem engem szemelt ki a következő félidőre. Jánosom, van neked fogalmad arról, hogy én milyen szomorú vagyok emiatt? Egy kis kekszet, sószegény ropit? Újratölthetem a csészédet?
Hogyne, Péterem, és jöhet a teasüti is, remélem Anikó asszony receptje szerint sütöttétek, azt én mindennél jobban kedvelem. Péterem, az élet már csak ilyen, mindenki tele van problémákkal. A főnököt például mostanság az foglalkoztatja nagyon, hogy mi is lesz ezzel a nyugdíjvédelmi akciójával. Kiszámolt ő mindent, és ki is jött neki jól, csak ez a francos Alkotmánybíróság, csak ez ne lenne. Most gondolj bele, Péterem, mekkora szarban lenne, ha ezek az izgága bírók ripsz-ropsz hoznának valamiféle elhamarkodott, számunkra nagyon nem kedvező döntést? Ugye, Péterem, ez is van akkora probléma, mint a tiéd?
Mi lehet az aktuális etikettben azt illetőleg, hogy hogyan ildomos befejezni egy ilyen teázást? Van-e vajon valamiféle formula arra, hogy a felek jelezzék mintegy szavak nélkül is, miszerint a problémáikat illetően ez a pár csésze tea sikerrel hozta volt őket közelebb egymáshoz? Mondjuk a kiskanál, az lehetne egy jó marker: ha a csészében hagyom, az azt jelenti, hogy a lelki kapocs létrejött, a te gondod az én gondom is? Péter és János kanala vajon hol végezhette, a csészében vagy a kistányéron? Mennyire tudtak azonosulni egymás problémáival? Hogyan váltak el? Kacsintottak-e egymásra? Péterem, valami isteni volt ez a tea, meg a beszélgetés is, komolyan mondom, nekünk össze kéne járnunk, legközelebb te jössz hozzám, van dolby digital surround sztereó házimozim, nem hencegek, ne érts félre, de hát ha az ember egyszer elért valamit az életben, akkor arra legyen büszke, naszóval, átjöhetnétek, megnézhetnénk egy filmet, Tea Mussolinivel, állítólag rengeteget lehet röhögni rajta, közben meg újfent átbeszélhetnénk a problémáinkat, ahogyan azt illik mifelénk. Csak júliusban érnél rá? Semmi baj, legyen július, klíma van, tea helyett meg majd inkább pezsgőzünk. Pezsgő van, okot meg majd csak találunk a sámpányozásra, a keleti szél is azt suttogja, hogy vodka legyen, ok az ivásra kerül. Ok, az kerül. Mindig.
p.s.:
Kapaszkodnék egy reménysugárba. Feltűnt, hogy mostanság a bíróságok milyen
erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy az ügy összes részletét, a legapróbbakat is a
lehető legteljesebb mértékben feltárják. Ha ez a jó szokásuk megmarad, talán
arra is lesz esély, hogy az általam feltett, valamint a terjedelmi korlátok miatt
feltenni mellőzött kérdéseimre is választ kapjak egy majdani főtárgyaláson?
Vádlott, most arról meséljen, hogy hogy is volt az a teázás, de kimerítően ám,
ha kérhetném!
