Töprengtem, hogy lehetne írni egy kamuhírre alapozó posztot, legyen mondjuk Cheţelu de Sus (Felső-Kecel) erdélyi település, ahol ősztől megszűnik a magyar osztály a helyi iskolában. Átveszi az ortodox egyház a működtetését az államtól, és mivel az adott településen élők 90%-a román valamint ortodox, úgy gondolják, hogy a magyar osztállyal nem bajlódnának tovább, persze a tanárok és a diákok is maradhatnak, csak ugye ősztől románul fog zajlani a tanítás, valamint az ortodox liturgia szerinti szeánszokra is kötelezően elvárnak mindenkit, tanárt-diákot egyaránt. Ha ez valakik számára nem elfogadható, nem kötelező munkaszerződést aláírni, valamint a gyerekek is mehetnek a legközelebbi településre ha magyarul szeretnének tanulni. Igaz, hogy ez a település negyven kilométerre van, de hát mit lehet itt tenni? Ez van, azért a vacak tíz százaléknyi magyarért nehogy már, ráadásul így még több pénzt is fog kapni az iskola, mert az egyháznak valahogyan mindig többje van, mint az államnak, pedig előbbi az utóbbitól kapja, de ezt most nem is akarjuk érteni, mellékszál.
Félek, hogy az élet hamarosan implementálja az ötletemet, bár ne lenne igazam, de átnézve a szomszédba ez az óhajom naiv ábrándnak tűnik. De én most mégiscsak inkább Kecelről szeretnék pár szót szólni.
Van ebben a magyar néplélekben valami roppant erős ősanyai
ösztön, csak akkor tud igazán boldog lenni, ha szopat. Az erősebb a gyengébbet,
a gazdag a szegényt, a többség a kisebbséget, és piszkosul élvezi. Sokszor még
csak nem is az az elsődleges, hogy az a bizonyos dolog az ő szája íze szerint
történjék, hanem leginkább az, hogy a másik is kötelezve legyen az ő gusztája
szerinti létezésre. Már ugye abban az esetben, ha ez annak a másiknak rossz, ez
nagyon fontos szempont.
A keceli esetet lehetne másként is nézni, hiszen van az egésznek egy olyan
olvasata is, hogy a többség meghozott egy kényszerű, nehéz szívvel vállalt
döntést, mely döntés sajnálatos módon kellemetlenül érint egy elenyésző
kisebbséget. Jó lenne ezt hinni, de valami hihetetlen mértékben nem megy. No
meg a keceli eset egyáltalán nem egyedi, és itt nem csak arra gondolok, hogy a
kiválasztott államegyházak más településeken is khm…, hogy fogalmazzak finoman,
szóval kibaszott középkori sudribunkó módon viselkednek, hanem úgy általában is
megfigyeltem, hogy ez az össznépi szopatósdi eszkalálódik, mintegy.
Legyen valaki, akinek rosszabb lesz, és akkor minden rendben is lenne.
Csak ez a fenti rendezőelv tudja kielégítően magyarázni a keceli esetet. És még másik ezret, hasonlóan. Fel nem foghatom, hogy miért ne fordulhatna meg egy olyan gondolat is az emberek fejében, miszerint talán meg lehetne nézni, hogy hogyan lehetne azt összehozni, amikor a kecske is jóllakik és marad némi káposztánk is. Ha már az egyház működteti, akkor mi a francért kell kötelezze azt is hinni, aki nem meggyőződésből teszi? Mert a püspök urat (tetszőlegest, nem mondom meg, hogy kire gondoltam) hitelesen kényeztette egy szolgáltató, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy egy kényszerűségből szopó is tudja élvezni? Negyven év kötelező vörös zsolozsma után lettünk jó kommunisták? Újabb évtizednyi kötelező miatyánk után leszünk majd jó katolikusok? Nehezen hihető. Vesztes játszma ez mindenki számára, már ugye kivéve azt az elenyészően kevés, szinte akár néven is nevezhető embert, akik mindebből itt és most vastagon hasznot húznak, olvasom, hogy Kecelen Berger József képviselőt egyből megkínálták egy aligazgatói poszttal ebben az új, immáron katolikus iskolában. Az természetesen alávaló inszinuáció, miszerint a közgyűlésben leadott támogató szavazata és a kinevezése között bármiféle összefüggés lehetne, ilyent mi még egy jogállamban sem mernénk leírni, hát még Magyarországon!
Megy tehát ez az össznépi laktáció, lassan címert is illene cserélnünk, irigység-sárga mezőben egy ótvaros nagy fasz, melynek két végén valamiféle ötletszerű rotációban cserélődik a mi derék népünk, és nem jön rá, hogy ez már rövid távon is egy klasszikus vesztes-vesztes játszma. Az a feneség ugyanis, hogy manapság sokkal komplexebb módon éljük az életet, sokkal több a szóba jöhető élethelyzetek száma, mint teszem azt száz évvel ezelőtt. Márpedig ha minden élethelyzetre a többség diktatúrája a szabályozó mechanizmusunk, akkor – hacsak nem növényként létezünk – előbb-utóbb mindannyian megtaláljuk azokat a szituációkat, amelyekben történetesen mi vagyunk a szopatott kisebbség.
A liberális demokrácia nem azért jobb, mert lila
entellektüelek szépérzékének inkább megfelel, hanem bizony aljas, önző érdekből
is, hiszen nincsen senkinek se a homlokára írva, hogy az élete során belőle
soha ne lehetne kisebbség. Olyan ez, mint a szociális háló, ami nem csak azért
jó, mert a lelkünk azt mondatja velünk, hanem azért is, mert jó az, ha
alkalomadtán van valami, ami történetesen minket is meg bír fogni, ha zuhanunk.
Még ha most, ebben a pillanatban, a nagy jólétünkben azt is gondolnánk, hogy á,
velünk ilyesmi soha nem fordulhat elő. Nem a nyavalyát.
Vitathatatlan, hogy toleránsnak lenni nehéz. Falkalények vagyunk, így erős bennünk
az atavisztikus ösztön arra, hogy a falka minden olyan egyedét, aki csak picit
is különbözik a csoporttól halálra csipdessük, de mintha szó lenne itt
valamiféle emberré tevő tényezőről is, például arról, hogy magunkat tekintjük
az egyedüli olyan élőlénynek, amelyik képes sikeresen elfojtani az ösztöneit. A
liberális demokrácia erre a szabadság-interpretációra is épít, tehát arra, hogy
szabadságunkban áll felülkerekedni az ösztöneinken. Megtehetnénk dolgokat,
bármit, van erőnk és késztetésünk is hozzá, de mégsem tesszük meg, mert
szabadságunkban áll nem megtenni. Ilyesmire például egy pávián nem képes, persze
ettől még nem lesz alkalmas Kecelen aligazgatónak.
Mondta valaki, hogy egy olyan országban, ahol mindenki költő senki nem ír verseket. Egy olyan településen, ahol mindenki buzgó katolikus senki sem buzgó katolikus, hiszen kihez képest? Lám, már csak ezért is érdemes lenne hagyni létezni azt az akármennyi százaléknyi kisebbséget, hogy fel lehessen mutatni: igen, mi hozzájuk képest vagyunk jobbak, mert mi buzgók vagyunk a mi hitünkben!
Erre lehetne koccintani Kecelen, kiváló minőségű, echte cukorcefréből készült Keceli Karamell Sauvignonnal.
