Vessetek a mókusok elé, de engem teljesen hidegen hagy a tibeti nép önrendelkezése. Ha jobban belegondolok, életemben nem láttam egy tibetit se, soha nekem, barátaimnak és üzletfeleimnek dolgunk nem volt velük, és a földrajzi távolság miatt nem is valószínű hogy lesz. Természetesen elfogadom, hogy azon magyarok számára, akik a Dalai Lámát lelki vezetőjüknek tartják, fontos Tibet sorsa. Ha mondjuk tüntetni kell Tibet szabadságáért, és a tibeti buddhizmus magyar hívői kérnek, hogy menjek velük harsogni a térre, akkor megyek. Miattuk, mert ők mint magyarok, fontosak nekem. De csak úgy l'art pour l'art eszemben sincs megszaggatni a ruházatom a tibetiek miatt.
Több mint fél százada figyelem elnéző megértéssel azokat, akik az őket mit sem érintő kérdésekben verik az asztalt. Nem vitatkozom velük, nem akarom meggyőzni őket, hogy a jávai orrszarvú léte vagy nemléte abszolút érdektelen, mert hát mindenki azt tart fontosnak amit akar, az ő dolga. Végtére is nincs előírva, hogy mindenki precízen ugyanúgy legyen elmekárosult, mint én.
Tegyük fel, hogy döntenem kell, két ember, két csoport közül ki maradjon életben. Nekem természetes, hogy az maradjon életben, aki közelebb áll hozzám. Vagyis inkább pusztuljon egy távoli rokonom mint a gyermekem, inkább egy falumbéli ismerős mint a harmad-unokatestvérem. Ha éppen Békéscsabán élek inkább Győrt tarolja le az ebola, és jobb az, ha Kaliforniára dobnak atomot, mint Magyarországra. Ha tehát választanom kell, hogy pár tibeti pár órán keresztül sínylődjék vagy Kínával átfogó kereskedelmi egyezményt kössön Magyarország, nem nehéz döntenem.
Magyarországnak most kell egy létra, amin kimászhat a gödörből. Hogy ilyen létrát épp egy éve adott volna az IMF is, de nem kértünk belőle, az lehet hogy rossz döntés volt. Viszont se az IMF, se az EU nem akart a nyugati határ mellett hatalmas áru- és személyforgalmi gócpontot kiépíteni. Ami azt illeti, a tibetiek se. Igaz, a vallásukban van pár komolyan megfontolandó dolog az emberi boldogság és az anyagiasság viszonyáról, melynek megfogadása esetén nem is kellene nekünk se hitel, se reptér. Bár ha meggondoljuk, hogy éppen e békefiait irtják hatvan éve szorgalmasan a kínaiak, lehet hogy volna mit átgondolniuk.
Magyarország most egy korporatív államforma felé halad, amely cél nemigen érhető el, ha anyagilag olyan államoktól, szervezetektől függünk, amelyek elkötelezetten demokraták. És hát Kína ideológiailag közelebb áll hozzánk, mint mondjuk az USA, jobban megérti a problémáinkat, és nem is állomásoztat Hatodik Flottát lőtávolban. Kína sok dologban merev álláspontot képvisel. Ilyen Tajvan és ilyen Tibet kérdése is. Most bezártuk az itt élő tibetieket egy időre. Nem mintha a kínai delegáció nem értette volna meg, hogy a magyar törvények szerint ott lengetnek tibeti zászlót, ahol akarnak, nem mintha bármin is változtatott volna, ha egy elkeseredett tibeti felgyújtja magát a Parlament előtt, nem. Viszont a saját törvényeink, a nyugat által elvárt politikai kultúra negligálásával olyan gesztust tettünk, amely épp annyira fontos Kínának, mint a hitelek kamatszintje. Sőt: fontosabb. És akkor eldönthetjük, mi a fontosabb nekünk? Pár tibeti ideiglenes internálása, vagy a jó kapcsolat Kínával?
A döntés közvetlen racionalitása tagadhatatlan. Csak hát... Az előrelátó ember ebben a tettünkben az eszkalálódás lehetőségét féli. Azt, hogy ha egyszer megtehettük, hogy jogtalanul járjunk elegy emberrel, mi az akadálya annak, hogy százzal, ezerrel is megtegyük? És ha egyféle jogtiprásra vetemedtünk, melyik jogot vonjuk el legközelebb? Ha magyarázható egy magasabb érdekkel a tibetiek lecsukása, mit szólhatunk, amikor majd minket csuknak le egy magasabb érdekre hivatkozva? Mik a mi magasabb, távlati érdekeink? Mi a mi politikai kultúránk fundámentuma? Hol áll a magyar néplélek a despotizmus-demokrácia tengelyen? És történelmi léptékben, a magyar nép jóléte szempontjából jó helyen állunk-e ott, ahol éppen, s ha nem, merre kell mozdulnunk? Ki az a vátesz, aki megmondhatója, melyik lépésünk milyen jövő felé vezet?
Mert hogy csapdában vagyunk, az biztos. Nem most kerültünk bele. Nem Gyurcsány, nem is Antall, hanem még Ferenc József alatt. Azóta kipróbáltunk mi mindent, és mindennel csak egyre jobban belesüllyedtünk a szmötyibe. Nem volt itt olyan államforma, olyan ideológia, amire rá ne izgultunk volna, és amely hatékonyan emelte volna nem hogy az életszínvonalunkat, de a dignitásunkat se. Manapság az "emberi jogok" nevű hájpban hiszünk. Könnyű olyankor hinni, amikor a tévében látjuk, filmen nézzük emberek, népek megalázását; a felháborodás semmibe se kerül. De még könnyebb hinni, amikor közvetlenül vagyunk érintettek. Amikor mi vagyunk az a hajléktalan, akit kitiltanak az utcáról, mert ilyenkor a magunk emberi jogait védelmezzük.
A nyugatnak volt történelmi lehetősége Magyarország integrálására. Többször is. Nem tette, sőt. Lepusztult, ázsiai hordának tartanak minket – tessenek csak megkérdezni őket a harmadik korsó után. Idegen test vagyunk, amit a szervezet már mióta ki akar lökni magából. Orbán ezt jól ismerte fel, és talán nem tetszik neki. Azt mondja: ha se a csontig benyalással, se a pénzünkért nem kellettünk nektek, akkor nincs értelme tovább dörgölőzni. Ha ezer év alatt nem sikerült, lehet, hogy igazatok van, és mi nem illünk ide. De hova illünk akkor, merthogy innen nem megyünk sehova, az tótziher? Biztos, hogy a nyugati politikai filozófia által meghatározott emberi jogok mentén kell léteznünk? Biztos, hogy nem lehet ennél élhetőbb rendszer?
Orbán most valami új dolgot akar csinálni. Mondták, ő egy balkáni lótolvaj eszmeiségével politizál. Mondták, hogy csak a hatalom érdekli. Mondták, hogy öt forintért Szegedtől Dorozsmáig toszná a kecskét, mondták őt populista bohócnak és kapkodó idegbolondnak is. Én meg mindig is azt mondtam: van neki egy álma, és ha az beteljesül, Magyarország gazdag és erős lesz. Azt mondtam, ő mindenek felett a hazájának, s benne minden magyarnak akar minőségibb életet mind anyagi, mind lelki, önérzeti szempontból. Ma is azt mondom, ez hajtja. Ha ennek eléréséhez ideiglenesen fel kell áldozni pár tibeti szabadságát, ha ideiglenesen anyagi nyomorba kell dönteni az egész országot, ha meg kell tiporni pár százezer magyar lelkét, ha szembe kell fordulni a nyugattal, a józan ésszel, a törvényekkel és az eszmékkel, hát megteszi a szent cél, a ragyogó jövő érdekében.
Tudja, mi a célja, és megszerezte hozzá a hatalmat, hogy megkísérelje elérni. Hát most egyéb lehetőség híján dőljünk hátra a fotelben, kóla, pattogatott kukorica legyen bekészítve, és lássuk, mire megy!
