Annál élvezetesebb nincs, mint amikor a rettenetesen elkényeztetett ölebet a gazdája megunja és ejti. Azt a buta ábrázatot, amit az ilyen jószág vágni bír, azt az intenzíven megélt felháborodást, amikor már nem mászhat fel kedvére az asztalra, nem lefetyelhet bele a tányérba, hanem jobb esetben megtűrik a szoba sarkában, rosszabban pedig mehet ki a hóra. Ilyen arcot vágott a napokban Eperjes Károly is, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy egy olyan országban, ahol mindenki Superman valójában már senki nem Superman, kivéve a biciklijavítót.
Van itt egy réteg, amelyik ki tudja miért, talán még az is lehet, hogy meggyőződésből beállt Orbán háta mögé, és amint egy gondolatnyit előrehajolt egyből és szinte reflex-szerűen fényesre nyalta a seggét, sok-sok éven keresztül. Gondolom bíztak abban, hogy Orbán majd elhozza számukra azt a világot, amelyikben már csak az igazak a meghatározóak, csak ők lehetnek színészek, festők, művészek és egyéb csepűrágók, csak ők, az igazak töltenek be funkciókat. Abba már nem gondoltak bele, hogy mi lesz akkor, ha ugyanarra a posztra már csak az igazak közül jelentkeznek, mert a többiek értenek a szóból. Eperjes most duzzog, mert Győrben a színidirektor castingoláson egy másik igaz jobban előszobázott mint ő, és valószínű, hogy nem őt fogják kinevezni, bár ki tudja, a madám még dönthet másként akár az utolsó pillanatban is.
Amit én személy szerint kétellek. Nem tudom, a kedves olvasó
emlékszik-e egy aprócska afférra: 2004-ben egy szokványosnak induló
Orbán-szeánszon a színpad fölé kifeszített ponyváról mintegy öt köbméter esővíz
dőlt Orbán fejére. Tessék nézni a képet:
Sajnos a videót már nem találom, de határozottan emlékszem, hogy az Orbán mögött ülő Eperjes a combját csapkodva hahotázott.
Orbán pedig nem felejt.
