A kisvárost egyetlen olasz század védte, de amikor átkeltünk a folyón, visszavonultak Palermo irányába. Július 17-én egyetlen puskalövés nélkül foglaltuk el Rizzolit. Akkor még nem tudtam, hogy a háború számomra véget ért. Pár nap múlva Galvin ezredes kinevezett Rizzoli városparancsnokává. A hadosztálytörzs parancsa szerint internáló táborba kellett küldenünk a fasiszta párt helyi vezetőit. Ez Rizzoliban egy Tommaso Carbone nevű tanár volt, akit eszem ágában sem volt letartóztatni. Ő volt az egyetlen ember a városban aki beszélt angolul. Carbone művészettörténetet tanított Rómában, idealista volt és teljesen ártalmatlan.
Pár héttel Szicilia felszabadítása után megjelentek a "farkasok". Voltak akik a szigetekről szabadultak, ahová még Cesare Mori a Prefetto di Ferro zárta őket, voltak akik a környező falvakban húzták meg magukat. Hamarosan hullani kezdtek az emberek. A Főutcán a Katonai Rendőrség épületétől száz yardnyira lőttek le valakit fényes nappal. Nemsokára egy helyi carabinieri-t is agyonlőttek. Összesen négyen maradtunk amerikaiak, Carbone az egykori fasiszta próbálta intézni az ügyeket, én a törzzsel tartottam a kapcsolatot telefonon. Egy Salvatore Massina nevű orvos volt a város igazi ura, egy "farkas".
Amikor Massina először keresett fel a parancsnokságon, már éreztem, hogy ebből nagy baj lesz. Vajszínű öltönyt viselt, elefántcsontmarkulatú sétapálcával járt, és olyan alázatos volt mint egy borbély. Bort hozott, gyümölcsöt, sonkát. A két kisérője már eleve bérgyilkosnak tűnt, és valóban azok is voltak. A parancsnokság épülete előtt várták meg Massina-t, akinek egyedül a városban autója is volt. Massina-nak ajánlólevele volt Riddick tábornagytól, egy idióta brittől, mindent tudott szerezni, és persze mindennek meg volt az ára. Massina sohasem beszélt parancsoló módban az emberekkel, mindig nyugodtnak, és szinte barátságosnak tűnt, az emberek pedig teljesítették a kivánságait. Akik esetleg mégsem, azok meghaltak. Ötvenkét ember halt meg erőszakos halállal Rizzoliban 1943 szeptembere és 1946 januárja között. Carbone szerint Corleone-ban és Borgo Lima-ban még rosszabb volt a helyzet. Végülis havonta egy-két halottal még el lehetett számolni, valahogy.
Massina szabályos adót szedett a vendéglősöktől, a boltosoktól, de még a kisebb földtulajdonosoktól is. Valóságos hivatalt működtetett az egykori rendelőjében. Bíróságot is üzemeltetett, igazságot szolgáltatott vitás ügyekben.
Tudtam, hogy nem nyúlhatok Massina-hoz, de ha nem tudtam volna Riddick tábornagy figyelmeztetett volna rá. Megpróbáltam fenntartani valamiféle egyensúlyt, relatív békét, de nem igérhettem védelmet Massina-val szemben.
Carbone-t a házában lőtték le, közvetlen közelről. Néha megengedte magának, hogy elsüssön egy-egy viccet Massina rovására, és ez az életébe került. Egy Vito Badalementi nevű fickó ölte meg. Badalamenti piti tolvajként kezdte, pár évet ült is talán, jelentéktelen figura, aki soha nem néz az ember szemébe. Néha láttam Massina emberei között. A gyilkosság másnapján Massina kinevezte "hadnagy"-nak. A "hadnagy"-ok utcákat kaptak, amelyekben ők maguk szedhették be az "adót".
Vigyáztak rá, hogy ne lehessen Badalamenti-re bizonyítani a gyilkosságot, de arra is ügyeltek, hogy mindenki tudja ki tette. Senki sem tehetett semmit. Én sem.
Öltem embert. Nem voltam rá büszke. Németeket öltem a partraszálláskor. Ez a háború természetéhez tartozik, a katona időnként öl. Nem tartom számon hány embert öltem meg, nem akarom számon tartani, nem akarom tudni, ezt a részét az életemnek lezártam. Vállalatot alapítottam, vannak akik szerint sikeres ember lettem. Van három fiam és egy lányom, és a feleségem soha sem kérdezte meg, hogy öltem-e embert. Annyi mindent nem kérdezett meg, ezt sem. Ő nem kérdezett, én nem mondtam el, miért is tettem volna. Néha meséltem neki Rizzoliról. A citromültetvényekről, a kávéházról, és Tommaso Carbone-ról is, a fasisztáról aki a barátommá vált. Azt nem mondtam le neki, hogyan halt meg Carbone. Azt mondtam, tüdőgyulladást kapott. Ez volt a legbecsületesebb hazugság, ami lezárta az igazsághoz felé vezető veszedelmes utakat.
Én nem hazudtam Betty Lou-nak. Nem is kellett hazudnom soha, csak Carbone-ről. Vito Badalamenti-ről csak hallgattam. Most, hogy nemsokára meghalok, és Betty Lou sem él már, leírhatom az igazságot az utolsó emberről akit megöltem. Vito Badalamenti-ről. Nem, nem öltem meg Massina-t, Massina túl nagy falat lett volna számomra, lehet, hogy gyáva is voltam megölni, gondoljanak amire akarnak. Massina-t az ötvenes évek végén egy alvezére lőtte le a Palermo felé vezető úton. Az már az ő dolguk volt, Badalamenti pedig az enyém. Nem lettem "farkassá". Nem hiszek a vérbosszúban.
Meg kellett tennem ? Nem, nem kellett. Csak megtettem. És nem fogom megmagyarázni miért. Tommaso gyerekei miatt ? A barátságunk miatt ? Vagy mert nem tudtam elviselni ennek a koszos gazembernek az önelégült ábrázatát ? Nem tudom. Bűn ölni ? Igen, az. Bűnös vagyok ? Igen. Nemsokára elszámolok a Teremtőmmel.
Volt egy revolver a parancsnokságon, egy gyerektől vettem el, nem akartam, hogy hülyeséget csináljon. Nem kellett farkassá válnia, és talán nem is vált azzá. Két nappal azelőtt, hogy örökre elhagytam voltam Sziciliát, elmentem Vito Badalamenti háza elé. Este tíz órakor jött haza, egyedül volt. Nem mondtam semmit neki, csak homlokon lőttem. Elvágódott és vége volt. Aztán hazamentem, és egyáltalán nem éreztem semmit. Sem félelmet, sem megnyugvást. Semmit. Még ürességet sem.
